• 

AnyaMama

A család vagy karrier kérdése talán már egy kicsit elcsépelt is, hiszen igen gyakran cikkeznek erről a témáról, mégis úgy tűnik, bizony a mindennapokban nem is olyan könnyű megválaszolni.

Gyakran szidjuk a bölcsődei-óvodai rendszert, ami egyébként nyilván nem hibátlan, és a működési feltételei is egyre nehezebbek, viszont legalább van, szakképzett gondozónőkkel és pedagógusokkal, akik azt tanulták és azt gyakorolják a mindennapokban, hogy miként szocializálják, és tanítsák meg sokszor nagyon alapvető dolgokra a bekerülő piciket, és aztán hogyan fejlesszék és készítsék fel őket a következő nagy lépésre, az iskolára.

Az az internet korában egyáltalán nem meglepő, hogy bizonyos dolgokról olvasunk valamit, és néhány kattintással eljutunk az azzal homlokegyenest ellentétes információhoz is. Ez a gyerekekkel kapcsolatban mintha hatványozottan így lenne.

Bár Babar már 80 éves, egy dán divattervező a gyerekek egyik kedvenc elefánt figurájának kerek születésnapját egy egész kollekcióval ünnepelte.

Vajon mennyire sokkoló élmény egy férfinek részt venni gyermeke születésén? Szándékosan a dolognak ezen oldalát emelem ki, de persze tudom, hogy egyben felemelő, bensőséges és igazán különleges tapasztalat ott lenni az első percektől, és persze legalább egy picit szenvedni anyával együtt.

Első gyermekemnél, bár nagyon próbálkoztam, nem igazán sikerült a szoptatás. Picit több, mint öt hétig ment, úgy tessék-lássék a dolog, de folyamatosan ki kellett egészíteni az etetéseket tápszerrel is. Szomorú voltam, próbálkoztam mindennel, a megfelelő teákkal, lelki támogatással stb., de nem értem el túlzott sikert. Mondjuk soha nem is éreztem, hogy mondjuk belövell a tej, vagy megtelik a mellem, hogy már kidurran és mindenképpen etetni kellene már. Így aztán a dolog szépen, pár hét alatt elhalt, a tej elapadt, bennem meg maradt egy kudarcélmény, hogy amiről mindenki beszél, hogy milyen csodálatos dolog, meg mi mindent ad a gyereknek, azt én nem tudtam megadni.

Mi is, mint nagyon sok hozzánk hasonló szülő, reggel elvisszük a gyerekeket az iskolába, délután elmegyünk értük, alsó tagozatos lurkókról van szó. Majd szállítmányozzuk őket a különórákra, - az ember néha már taxiszolgálatnak érzi magát - és mikor ötödször jártunk aznap a suli környékén, mert esetleg még otthon is maradt valami (oda-vissza ez már 10), akkor már a köröktől önmagában is besokall az ember. Vajon ez meddig tart? Mikortól engedhetjük a gyerekeket egyedül iskolába járni és haza jönni?

A kisfiam hívott így, amikor még kicsi volt. Ebben a két szóban valami olyan mérhetetlen kedvesség és szeretet sűrűsödött össze, hogy egyszerre hívott mindkét néven, hogy máig összeszorul a torkom.

A fent nevezett gyermek most már kiskamasz, a viszony hozzá és köztünk ma már teljesen más, de mindig ott van benne ez az „anya-mama" időszak, és bár ritkábbak, de ma is vannak bújós, ölelős pillanatok, és remélem, még sokáig lesznek is.

Mindezekhez az életkorokhoz tartozó nehézségeket, örömöket és problémákat szeretném megosztani veletek. Várom hozzászólásaitokat, véleményeteket és a saját történeteket is, mert mindenkinek, akinek gyereke van, annak történetei is vannak, számolatlanul, néha éppen azt nehéz megállni, hogy az ember ne mesélje el. Itt pont az lenne a lényeg, hogy lehet mesélni és lehet egymás történeteiből tanulni is.

Úgyhogy először álljon itt egy poszt a kicsit nagyobbakról, akik azért még kicsik, amikor valamit meg kellene csinálni, ellenben nagyok, amikor a kiharcolandó jogokról van szó.

Aztán pedig az egészen kicsikről is, akik még nem „harcolnak" legalábbis tudatosan, csak vannak, és abban a pillanatban ez a legfontosabb feladat a világon. Remélem, a két cikk jó lesz vitaindítónak, és lesz kedvetek ezekről a dolgokról beszélgetni.