Első gyermekemnél, bár nagyon próbálkoztam, nem igazán sikerült a szoptatás. Picit több, mint öt hétig ment, úgy tessék-lássék a dolog, de folyamatosan ki kellett egészíteni az etetéseket tápszerrel is. Szomorú voltam, próbálkoztam mindennel, a megfelelő teákkal, lelki támogatással stb., de nem értem el túlzott sikert. Mondjuk soha nem is éreztem, hogy mondjuk belövell a tej, vagy megtelik a mellem, hogy már kidurran és mindenképpen etetni kellene már. Így aztán a dolog szépen, pár hét alatt elhalt, a tej elapadt, bennem meg maradt egy kudarcélmény, hogy amiről mindenki beszél, hogy milyen csodálatos dolog, meg mi mindent ad a gyereknek, azt én nem tudtam megadni.

Ugyanakkor azért nem lettem depressziós, és nem kerültem magam alá, mert úgy gondoltam, hogy enélkül is szeretem én a kisfiamat, volt ölben is bőven, és később sem éreztem azt, hogy sérült volna a kapcsolatunk azáltal, hogy nem tudtam szoptatni, ráadásul nem is lett belőle tápszeres „óriás bébi".

Ebben az időszakban nagyon sok babás magazint és egyéb szakirodalmat olvastam, ami mind a szoptatás fontosságát hangsúlyozta, ami rendben is van, hiszen ez lenne a normális és természetes folyamat, ugyanakkor sok cikkből azt is érzékeltem, hogy aki nem tud valami miatt szoptatni, abban ő a hibás, mert nem tett meg mindent.

Amikor kiderült, hogy jön a kistestvér, újra felébredt az első gyerkőcnél érzett „bűntudat" vagy lelkiismeret-furdalás. El is határoztam, hogy most aztán tuti másként lesz, mert most már sokkal határozottabb, és tudatosabb vagyok, hiszen másodszor megyek neki a dolognak. Még szoptatási tanácsadót is felhívtam, hogy akkor hogy is tudnék majd erre a dologra esetleg felkészülni, hogy a dolgok másként alakuljanak, mint az első esetben. Lehet, hogy rossz hölgyet sikerült kifognom, de nem volt sem segítőkész, sem készséges, azt mondta, hogy így nem igazán tud hipotetikus tanácsot adni, esetleg inkább menjek el a tanfolyamára....vajon miért? Nem tetszett a hozzáállás, nem mentem.

Aztán megszületett a kislányom, most már rutinosabban, és még eltökéltebben fogtam hozzá a feladathoz. Második alkalommal már jobban mentek a dolgok, mert majdnem öt hónapig sikerült szoptatni, ugyan akkor is csak kiegészítésekkel. A szokásos jelek továbbra is hiányoztak, és most már serkentésként fejtem is szorgosan, gépezettel, amit máig egy szürreális élménynek tartok, de ilyenkor is csak nagyon kevés milliliterben mérhető eredménye volt a próbálkozásoknak, így be kellett látnom, hogy bár ránézésre, a fizikai adottságokat tekintve mindenki azt gondolhatná, hogy itt aztán biztosan van bőven ellátmány a babának, nekem még sincs elég tejem, és nem tudok sokáig és kizárólag csak szoptatni.

Még egy segélykérő, tanácskérő levelet írtam egy tanácsadónak, hogy nem fogom tudni folytatni a szoptatást, és segítsen valamilyen módon, ha tud. Lehet, hogy azzal nem loptam magam az illető szívébe, hogy azt írtam, nem fogok összetörni, ha nem sikerül, de szeretnék megtenni mindent, amit lehet, valószínűleg nem voltam eléggé elszánt és militarista szoptató, mindenesetre érdemi segítséget nem kaptam. (Véletlenül sem szeretném azt sugallni, hogy minden szoptatási tanácsadó ilyen, mert tudom, hogy sokaknak eredményesen segítenek, lehet, hogy csak nekem nem volt szerencsém, de kétszer is mellé nyúltam.)

Ma már nem érzek lelkiismeret-furdalást, kiegyensúlyozott és nagyon szeretetteli a gyerekeimmel a viszonyom, és nem érzem magam kevésbé jó anyának, mert nem szoptattam, de egy ideig ez bizony komoly probléma volt számomra, és most sem tartom jónak azt a „módszert", hogy ez a sugalmazás bizony nem egy kismamáknak szóló cikkben megbújik. Ahogy hasonló a helyzet a természetes szülés és a császármetszés esetében is, de ez már egy másik poszt témája.

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.