Nem tudok szó nélkül elmenni egy megható és megosztó kezdeményezés, és a rá adott reakciók mellett, aminek képeit nemrég láttam. Egy kilenc hónapig várt gyermeket, akinek az életéről az ember rengeteget tervezget már születése előtt, elképzeli, hogy milyen lesz, hogy alakul majd vele az élet, hogyan változik meg attól a perctől kezdve minden. Ha egy ilyen babát az ember születésekor vagy pár napon belül elveszít, esetleg halva születik, annál fájdalmasabbat nehéz elképzelni.
A Bored Panda nemrég megosztotta a „Now I lay me down to sleep” szervezet képeit. (Az elnevezés egy 18. századi angol gyermekimából származik, amelyet a gyerekek este mondtak, elalvás előtt, amelyben arra kérik Istent, hogy vigyázzon rájuk, amíg alszanak.) A kezdeményezés lényege, hogy fotósok a világ számos országában felajánlják az ilyen tragédián átesett szülőknek, hogy lefényképezik őket a gyermekükkel, megörökítik az együtt töltött rövidke idő, a búcsú intim és szívszorító pillanatait. 10 év alatt 30 ezer családnak készítettek ilyen fényképes emlékeket. A fotósok önkéntesek, 40 országban, 1650-en vesznek részt a munkában.
Nagyon sok hozzászólást elolvastam a képek után, amelyek egy része morbid viktoriánus szokásnak minősítette az ilyen fotózást, mások, ahogy néztem a többség, inkább megértően, együttérzően viszonyult a szülők döntéséhez. Számomra mindig az a döbbenetes az ilyen kommentfolyamokban, hogy milyen sokan mernek sommás ítéletet hozni emberek sorsáról, döntésiről, attól függetlenül, hogy vajmi keveset tudnak róluk, az életükről, az indokaikról. Egy töredéket, egy képet látnak valakinek az életéből, amiről olyan könnyű valami frappáns ítéletet mondani, de vajon ha mi lennénk az ő helyzetükben, amit persze senki nem szeretne, akkor hogy döntenénk?
Meg akarnánk őrizni legalább ennyit abból, a kis életből, akiből több nem jutott? Nagyon sok szülő szólt elismeréssel a kezdeményezésről, akik maguk is érintettek, leírták, hogy bár nem nézik meg gyakran a képeket, hiszen nagyon szomorú emlékeket hoznak elő számukra, mégis fontos nekik, hogy megvannak, mert hosszabb idő után is vissza tudják idézni az eltávozott baba arcát, mások azt írták így tudnak mesélni a később született gyerekeknek a testvérükről, akit nem ismerhettek meg. Több szülő is írta, hogy sajnálja, hogy számára nem volt elérhető ez a szolgáltatás, illetve nem tudott róla, hogy létezik ilyen kezdeményezés.
Ahogy egy szülésznő írta, ezek a képek a kommunikációt is megkönnyítik egy olyan eseményről, amit a legtöbben szóba sem mernek hozni az érintett család körül, egyszerűen azért mert nem tudják mit is mondhatnának egy ilyen helyzetben. Mivel nem okoznak még több fájdalmat? Ugyanakkor az biztosan nem segít, ha elhallgatás veszi körül azt, ami történt, a családot. Egy ilyen kép segítségével kimondhatóak az eseményt körülvevő érzelmek, amelyekről aztán már lehet beszélni.
A szervezet elnöke és társalapítója Sandy Puc egy véletlen találkozás nyomán indított el a kezdeményezést. Egy kórházban volt kiállítása, amikor megkereste egy család, akinek a gyermekét aznap este levették az élete fenntartását segítő gépekről, hogy készítsen róluk azokhoz hasonló portrékat, amilyenek a kórházban ki voltak állítva. A fotós és az édesanya (Cheryl Haggard) közel kerültek egymáshoz, és ebből a találkozásból jött létre a Now I lay me down to sleep nonprofit kezdeményezés. A küldetésük pedig az, hogy olyan emlékeket adjanak a gyermeküket elvesztő szülőknek és családoknak, amelyekre a pillanat gyásza miatt nem is emlékeznek: az apró kezekre, lábakra, arcokra. Mindenki másként gyászol, és sokaknak segíthetnek a fájdalom elviselésében, feldolgozásában ezek a képek.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
