Ha az ember elmegy a gyerekeivel moziba, egy olyan filmre, ami hatos karikával, vagyis ilyen életkori besorolással rendelkezik, akkor nem számít különösebb meglepetésekre. De mint esetünkben is előfordult, igenis érheti meglepetés, méghozzá nem pozitív.
Az utóbbi napok hőségében leginkább ez jut eszembe a Balatonról, a víz hőfoka és az embertömeg egyenes következményeként. Persze még így is leginkább vízparton lehet kibírni legjobban a hőséget, ami ugyanakkor csalóka, hisz éppen a légmozgás, a víz miatt sokkal kevésbé érezzük például a nap sugarait égetőnek.
Egy érdekes videót találtam egy cikkben csatolva, amiben arra próbálják felhívni a figyelmet, hogy néha mennyire nehéz észrevenni, ha egy gyerek fuldoklik.
Valóban, egy ilyen tömegben mondjuk egy medencében, számomra nem is tudatosodott hol a baj, míg a vízimentő be nem ugrott. Persze ehhez már az életmentő gyakorlott és képzett szeme kell.
Nemrég egy élményfürdőben gondolkodtam azon, hogy vajon mennyire képes aktívan figyelni több óráig egy alighanem diákmunkát végző fiatal, amikor ez a tevékenység az esetek többségében nyilván nagyon unalmas, mert legtöbb estben (szerencsére) nem történik semmi. Esetleg egy-két renitens fürdőzőt kell lesípolni. Nem azt feltételezem, hogy nincsenek kiképezve rá, hogy mit kell tenniük, inkább azt, hogy mennyire lehet ilyen komolyan koncentrálni sokáig.
Illetve ha csak néhány pillanatra nem figyel már akkor is megtörténhet a baj, csak annyitól is, hogy valaki rosszul áll fel egy korlát alatt, amibe beüti a fejét, és akkor még egyáltalán nincs szó felelőtlen viselkedésről. Bár azt lehet, hogy könnyebb kiszúrni.
Nemrég a facebookon is keringett egy videó, amin azt mutatták be, hogy egy valódi fuldoklás mennyire nem hasonlít a filmekben látható fulladásos jelenetekre. Nincs kiabálás, nagy kapálózás, sokkal inkább vergődés, alig valamivel a víz fölött lévő, hátra hajtott fej, nyitott száj, üres, nem fókuszáló szemek. Ha az illető nem használja a lábait, kapkod a levegőért, próbál megfordulni vagy elérni valahová, de nem sikerül neki, akkor oda kell figyelni, segíteni vagy segítséget ajánlani, hogy jön-e reakció már abból kiderülhet, hogy baj van-e vagy sem.
Ez végre egy nagyon hasznos vírusként terjedő üzenet volt, hogy mire érdemes figyelni, vagy mit kell észrevenni, ugyanis a gyerekek nagyjából fele, aki megfullad, az amerikai cikk szerint a felnőttek illetve szüleik közelében fullad meg, mégsem tudnak neki segíteni.
A gyerekeim tudnak úszni. Ezt nagyon fontosnak tartottuk, hogy hamar megtanulják, mert a nyár egy részét nem egyszer a Balaton mellett töltik. A Kicsi, bár rövid távon önállóan úszik, még nem százas a vízbiztonsága, kell neki, hogy legyen a közelben kapaszkodó. Annyit mindenesetre átismételtünk vizes nyaralás előtt, hogy hogyan lebegjen a vízen, ha elfárad, hogyan tekerjen a lábával, hogy fenntartsa magát.
Neki ráadásul nincs igazán veszélyérzete, a bátyjával ellentétben, aki akkor feszegeti a határait ilyen tevékenységekben, ha ügyes benne, sőt a húgára is figyel. A lányzó meg úszik a nagy kékség felé, mert át akarja élni a mélyet, de ember legyen a talpán, aki követi, márpedig muszáj, bármilyen hirtelen indul neki, mert kell a kapaszkodó, a medence fala helyett a kinyújtott kéz.
Emlékszem engem dobáltak kiskoromban egy olyan úszógumival, aminek „bugyis" beülője volt, rendkívül élveztem, hogy repülök egyik kézből a másikba, ugyanakkor volt, hogy nem azonnal kaptak el, és a gumi velem együtt felfordult, és nem csúsztam ki belőle, hiszen jól fogott, viszont esélyem nem volt visszafordulni sem, csak kalimpáltam a lábammal. Nem volt vicces élmény. Szerencsére, akik dobáltak, figyeltek és megfordítottak, de máig emlékszem magam körül a szürke vízre, és hogy kalimpálok fejjel lefelé, nagyon kiszolgáltatott érzés volt, bár akkor még nem tudtam, hogy ezt így nevezik.
Azt hiszem nem lehet ezt egy nyári időszakban elégszer ismételni, amikor sokan a vizek környékén nyaralnak, hogy 20-30 másodperc alatt is bekövetkezhet tragédia, ami rendkívül rövid idő, simán lehet, hogy ennyi ideig nem figyelünk oda, pedig muszáj.
Őszintén bevallom, én nem hordok. De ez nem jelenti azt, hogy ne buzdítanék mindenkit arra, hogy tegye, akkor is, ha nem tökéletes a teste. Nekem már a gyerekek előtt is volt gondom az alakzatommal, így már akkor sem preferáltam a bikinit, bár férjem éveken át próbált rávenni, hogy hordjam.
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de főleg amíg a gyerekeim kisebbek voltak állandóan hadilábon álltam, és néha állok most is az elindulásokkal. Még akkor is, ha nem időre kell menni valahova, mert akkor legalább ott a külső kényszerítő erő.
Úgy éreztem meg kell osztanom ezt a kedves történetet, annak ellenére, hogy persze rengeteg szívszorító vagy éppen melengető, vagy megható, elszomorító történettel kerül szembe az ember. Sokszor sokkal komolyabb segítséggel vagy tettekkel, mint az itt következő, de ez éppen hétköznapisága miatt kedves.
Már nem egy cikkben érintettük, hogy amikor valaki gyermeket vár, illetve fiatal szülő, akkor záporoznak a kéretlen tanácsok, amiket gyakran a legnagyobb jóindulattal is nehéz elhárítani. Hogy hogy altasson, szoptasson, felvegye vagy ne vegye, ringassa vagy sem, hordozza vagy tolja, adjon neki cumit vagy sem stb. Persze az ember mindebből annyit fogad meg, amennyit akar, a többit pedig elengedi a füle mellett.
Az talán önmagában nem meglepő, hogy a gazdaság állapota, ami erős ráhatással van az emberek pénztárcájára befolyással van a gyermekvállalási kedvre is. Mert akár szép ezt kimondani, akár nem, nagyon elgondolkodtató, hogy az ember bizonyos anyagi helyzetben bevállal-e mondjuk még egy gyereket.
Őszintén bevallom, én mániákusan dokumentálok. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, már a gyerekek születése előtt is, de azóta aztán még inkább. Fényképek, naplók, albumok. Ez van, ez a mánián kívül hobbi is. Így sorozatban készülnek az albumok, a digitális fényképezés létezése óta (ami családunkat alighanem az anyagi csődtől kímélte meg) a hatalmas mennyiségű géppel, és egyre jobb telefonokkal készült képeket egy kicsit megszűrve, csak a legjobbakat előhívatva.
Múltkor írtam a repülős utazás kapcsán néhány tippet, de alighanem ennél is többen választják a négykerekűt szállítóeszközül, amikor nyaralni indulnak. Mi elég rendszeresen megyünk a gyerekekkel 6-8 órás utakra autóval, a környező országokba kicsi koruktól. Úgyhogy van elég tapasztalat arra, hogy hogyan küzdjük le a hosszú órákat.
