Nem tudom ti hogy vagytok vele, de főleg amíg a gyerekeim kisebbek voltak állandóan hadilábon álltam, és néha állok most is az elindulásokkal. Még akkor is, ha nem időre kell menni valahova, mert akkor legalább ott a külső kényszerítő erő.
Ha azonban nincs, akkor az összekészülődés az elindulásra külön tortúra. Mindent összeszedni a gyerekeknek, amit vinni kell. Ha hosszabb időre hagyjuk el a házat, akkor innivalót, gyümölcsöt összekészíteni, valami rágcsálnivalót. Az autó mintha az éhezés érzését indukálná a gyerekekben, még el sem indultunk, de már jön a kérdés, hogy mit hoztál? Van kaja?
Mindenkinek megvan-e mindene, amit hozni akar, de ez kizárólag könyvre, állatkára egyebekre korlátozódik. Napszemüveg, kalap stb. már jusson eszébe anyának, mert utána jön a szemrehányás.
Mindenki elment-e WC-re, mert ha nem, akkor tuti tíz perccel az indulás után kell, de ha elmentek, lehet, hogy akkor is. Most már persze nagyobb a tűréshatár, mint kisebb korukban. Emlékszem, régen mosolyogtam, amikor az unokatestvéremék elindulóban voltak tőlünk gyerekkoromban, hogy micsoda külön kör volt a WC-re menetel, most szülőként látom, hogy nálunk ugyanez van, akkor is, ha csak a három sarokra lakó nagyszülőkhöz megyünk. Része lett a rituálénak, a praktikumon kívül.
Egy kisebb gyerekkel pedig ha elindul az ember, akkor mindent összeszedni, ami neki kellhet, hiszen még nem biztos, hogy azt a pörköltet tudja enni, amit mi, meg lekötni valamivel mondjuk egy asztalnál vagy egyéb várakozásnál, ehhez is kell némi muníció, különösen a kevéssé gyerekbarát helyeken.
És akkor ott van, hogy valamiért tuti vissza kell menni, amikor már bezártam az ajtót és bent ülnek a kocsiban. Mint az őrült keresem a kulcsomat, és már az ajtóban borogathatom ki az egész táskámat, hogy vajon már beletettem-e, mellékesen megemlítem, hogy gyűlölöm az egy fakkos női táskákat, mert olyan mint egy Bermuda-háromszög. A végén kiderül, hogy kitettem a konyhában a pultra vagy az asztalra, és ilyenkor nagyon ideges vagyok.
(Mindez persze télen tovább halmozva az öltözés és öltöztetés tortúrájával, persze az ember utoljára a gyereket öltözteti, hogy ne melegedjen be, róla meg már ömlik a víz, mire az ajtón kívül kerülnek.)
Aztán persze ott vannak azok az időpillanatok, hogy indulni kéne, de éppen a legnagyobb egyetértésben játszanak, ami azért nem állandó állapot, úgyhogy értékelni kell, ha nem muszáj időre indulni, ilyenkor hagyom is őket, hadd folytassák. Aztán amikor indulnánk, már ötvenszer szóltam, hogy induljunk már, mintha süket fülekre találnék, pedig adott esetben olyan helyre készülünk, ahova az ő kedvükért megyünk. Na, most akkor akartok menni vagy sem? Néha már odáig is eljutottam, hogy jó, szervezzen nektek programot a ...., mert mindjárt elindulni sincs értelme, mert bezár a hely, besötétedik, elkezd esni az eső...
Aztán amint beszállunk az autóba, a két gyerek úgy összevesz valamin, hogy alig tudom túlkiabálni őket, abból a célból, hogy halkuljanak már el.
De „szerencsére", úgy látom, nem csak én küzdök így: átnéztem egy amerikai anyuka listáját, ebből szemezgetek.
- A lányom lábán „fáj a zokni", mert a zokni „gyűlöli őt".
- Váratlanul nincs párja a cipőknek, amit fel akarunk venni.
- A gyerekek azon veszekszenek, hogy ki, melyik székbe üljön. (Ez nálunk nem probléma, mert mindenkinek megvan a helye, ülése, így ez nem vitatéma.)
- A gyerekeknek akkor kell kakilni, amikor néhány méterre vagyunk a háztól, így vissza az egész.
- A „hosszú úton" az autóhoz sikerült elesni, és a fiamnak lehorzsolni a térdét.
- Ilyenkor lehet feltenni a legkínosabb kérdéseket, akár a pubertásról, akár arról, hogy hogyan születnek a kisbabák.
- Elkezdeni sírni és hisztizni, egy napokkal ezelőtti sérelmen.
- A gyerekek azon kezdtek el vitázni, hogy kit szeret jobban a kutya. Ki, melyik rádióállomást szeretné hallgatni, vagy kinek a nyelve hosszabb.
- Nem találom a telefonom, mert a kezemben van...
- Az egyik gyereket nem találom, mert már kint vár az autóban.
- A lányom tizenháromszor öltözött át, amíg megtalálta a megfelelő öltözéket az alkalomra.
- Nem találom a szemüvegem, mert a fejemen van, a kulcsot azért nem, mert a zsebemben.
Na, ezek az univerzális problémák, amik a világon bárhol vagyunk, minden anyának szembe kell néznie.
