Őszintén bevallom, én mániákusan dokumentálok. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, már a gyerekek születése előtt is, de azóta aztán még inkább. Fényképek, naplók, albumok. Ez van, ez a mánián kívül hobbi is. Így sorozatban készülnek az albumok, a digitális fényképezés létezése óta (ami családunkat alighanem az anyagi csődtől kímélte meg) a hatalmas mennyiségű géppel, és egyre jobb telefonokkal készült képeket egy kicsit megszűrve, csak a legjobbakat előhívatva.
Talán ma már ez is ósdi dolog, de nekem még egyszerűen kellenek a papírképek és az albumok, olyan jó őket kézbe venni, visszanézni akár kronologikusan, vagy csak lekapni az egyiket a polcról és belelapozgatni. Szerencsére, ezt gyakran a gyerekekkel együtt teszem, sőt többször észreveszem, hogy ők maguktól is leveszik és megnézegetik. Ez már csak azért is jó, mert ha így leülünk egy albumhoz, akkor olyan jó elbeszélgetni, feleleveníteni, hogy mi volt előző nyáron, megnézni, hogy mennyit változtak, olykor olyan képek is születnek, amik ugyanazon a helyen, hasonló helyzetben készültek, de egy év elteltével. (Mint a mostanában neten keringő, éveken keresztül készített családi csoportképek, amin a változások végigkövethetők.)
Szóval, mi ezt nagyon szeretjük, mert persze lehetne albumot csinálni a gépen vagy a felhőben is, ahogy persze a számítógépre is el vannak mentve a képek, bele is nézünk abba is, de így az albumban nem kell keresgélni, hogy mikor is volt, hol is volt? Mert a fényképekhez szösszeneteket is írok, időnként próbálok némi humort is csempészni a szövegekbe, ami megmarad az utókornak, így tudjuk merre jártunk, mikor, ott fontosabb pontokat, hogy mi történt, így nem csak halomban áll az anyag. (Már csak olvashatóan kéne próbálni írni, hogy más is el tudja olvasni.)
Mondjuk a megosztásokkal már óvatosabb vagyok a képeket tekintve. A gyerekeket csak ritka esetben teszem ki, például a Facebookra, kisebbik tiltakozik is ellene, mert be van oltva „veszélyérzettel”. Legtöbbször háttal, vagy messziről, vagy nem igazán felismerhetően vannak kint. Lehet, hogy ez túlzott óvatosság, de valahogy így érzem, érezzük férjemmel jónak, ő még kevesebbet posztol. Aztán később arra persze már jóval kevesebb befolyásom lesz, hogy ők magukról majd milyen képeket tesznek ki.
Most olvastam, hogy a National Geographic becslése szerint 2015-re 105 milliárd digitális kép készül csak az Egyesült Államokban, ezek felét telefonnal készítik. 2011-re a Facebookra 140 milliárd fotó lett feltöltve. Ezek a számok döbbenetesek. Azt is megbecsülték, hogy 2011-ben 3.5 trillió fotó létezett. Az sem meglepő, hogy már az 1960-as években a képek több mint 50%-a kisbabákról készült. Alighanem ez ma még inkább így van.
Ugyanakkor az archiválásban, ha minden igaz, nem vagyunk túl jók. Mert bár két percenként készítünk annyi képet, mint az emberiség egésze az 1800-as években, sok esetben nem tudjuk mit tegyünk a pixelekkel. Mindenesetre kiveszem a részem a kattintgatásból bőségesen és talán az archiválásból is.
A családi fényképek persze nekünk és a következő generációnak érdekesek, hiszen legtöbbet ők szerepelnek rajta, esetleg még az érdeklődő unokáknak. Onnantól már aligha fogják tudni, hogy ki is szerepel rajta, esetleg érdekes kordokumentum lehet, ha valaki „felfedezi”. Emlékszem, még a digitális korszak előtt, egy ismerősöm mesélte, hogy idős rokona még életében szétosztja a fényképeket a családban, aszerint, hogy ki szerepel rajta, hogy utána ne a szél vigye az utcákon a képeket. Ez talán túl sötét jövőkép, meg a hobbi az hobbi, akkor is, ha az embernek csak magának érdekes.
Ti dokumentáljátok gyerekeitek minden pillanatát? Hogyan? Mennyire tartjátok ezt jónak, mit kezdtek a képekkel?
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
