Na jó, majdnem minden éjjel. Néha vannak kivételek és ezt nem mulasztom el megdicsérni. Nagyon vádolni sem tudom, mert én is ilyen voltam, állandóan átjártam a szüleimhez, de nálam legalább ez a szokás az iskolakezdéssel többé-kevésbé megszűnt, ahogy a fiamnál is, de a lányomnál nem.

A további ok, amiért nem tudok igazán haragudni, az hogy nem is emlékszik rá, általában nagyjából alszik, amikor érkezik, csak bebújik mellém a takaró alá és alszik tovább. A legjobb, hogy leggyakrabban én is. Van, hogy konstatálom, hogy itt van, de sokszor csak valószínűleg jóval később veszem észre, úgy hajnal felé, amikor már nagyon kényelmetlenül szorulok össze közte és az apja között, pont az ágy felező vonalánál. (Az egyedi kényelmetlenség, hogy a francia ágyunk két külön ágyból van összerakva egy kerettel, így a közepe a legnagyobb kitolás.)

Ilyenkor általában én fogom menekülőre a dolgot, szerencsére már rendes méretű ágya van, csak a plüssállatokkal kell megharcolnom a helyért, így reggelre esetenként én ébredek az övében. Van, amikor ennyire nem rossz a helyzet, maradok a saját ágyamban, csak a takarót húzkodjuk egymásról.

Persze megtehetném, hogy visszaküldöm, amikor jön, ilyen is előfordult, visszakísérem, aztán ha szerencsém van, gyorsan tovább alszik, ha kevésbé, akkor mellé fekszem (mert ugye rosszat álmodott), és ott alszom el én is. A másik, amiért nem mindig tudom visszaküldeni egyszerűen az, hogy nem ébredek fel rá. Pedig akkor lehetnék határozott és szigorú anya, hogy márpedig indulás vissza az ágyadba.

Úgyhogy így állunk, nem állítom, hogy mindig kényelmesek így az éjszakák. De még mindig jobb, mint amikor évekig mellettük feküdtünk este, amíg el nem aludtak, gyakran mi is elaludtunk, így nem volt egy normális esténk (ez enyhe túlzás, mert volt, hogy két szót alig váltottunk) a férjemmel. Ez szerencsére már múlt idő. Persze hiba volt rászoktatni őket, de ezen már késő bánkódni.

Szerencsére az ember érzi, hogy nincs egyedül a problémával, most olvastam egy anyuka írását, aki úgy akadályozza meg, hogy a gyerekei állandóan kijárkáljanak lefekvés környékén, hogy a lépcső tetején strázsál, és mantrázza a gyerekeknek, hogy maradj az ágyban, nincs több víz, nincs több pisi (a szerk.), ha nem maradsz az ágyban holnap nem nézhetsz TV-t stb.

Ez az anyuka is sok mindent kipróbált, táblázatot, matricát (ezzel én is próbálkoztam, volt hogy bejött, volt, hogy nem), kialakítani egy lefektetési rutint, büntetést stb. Nem működött, így döntött a lépcső tetején üldögélés mellett, milyen szerencse, hogy laptopon eközben is lehet dolgozni, és a mantra mellett.

Egy apuka szintén azon őrlődik, és kért már tanácsot több fórumon, hogy hogyan altassa el a fiát, aki nem tud nélküle elaludni, mert félelmei vannak. Pszichológusok, szülők azt mondták neki, hogy bár lehet, hogy nem lesz kellemes a folyamat, de következetesen szoktassa le róla. Jöjjön ki este a szobából és pont.

De ahogy az apuka írja a Huffington Post cikkében, nem minden gyerekre működik ugyanaz a módszer, ahogy nem minden szülőre sem. Lehet, hogy a fia önállósága szempontjából nem ideális az együttalvás, mégsem tudja őt egyedül hagyni a félelmeivel. Mint írja, valószínűleg előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a gyerek majd eléggé biztonságban érzi magát, és nem kell vele mennie alvótársnak a kollégiumba is.

Ti hogy csináltátok? Volt vagy van hasonló problémátok? Ha igen, és van kedvetek megosztani, írjátok meg.