A tömegközlekedési eszközöket igénybe venni sokszor amúgy sem könnyű kisgyerekkel, ha az embernek a fülén is cucc, babakocsi és gyerek lóg. Ha ráadásul még a kedves utastársak sem segítőkészek, és meleg is van, az különösen nem az ember lányának álma. Ahogy ezt egy anyuka is megosztotta az ismeretségi körben.
„Hőségriadó. Az emberek még a fásultnál is fásultabbak. Reggel már 31 fokot mutat a kinti hőmérő. A villamosra úgy tudunk felszállni, ahogy már egy ideje, legutolsónak. Egyik kezemben a gyerek biciklije/kismotorja (mikor melyik, ma éppen az előbbi), másik vállamon két (egyenként) 3 kg-os szatyrot egyensúlyozok, plusz fogom a kicsi pracliját, aki gondosan felkapaszkodik a neki hatalmas lépcsőkön. Épp felérünk, amikor már el is indul a villamosvezető, a helyek pedig beteltek.
Ez van, a gyorsabb győz. Találok egy utolsó szabad ülést, nem véletlen, odatűz a nap és menetiránynak háttal van, ide utolsó lendületemmel felcuppantom a gyerekecskét. Szatyrok a fejemen lógnak, a hátamon és minden más helyen szakad a víz. Elindulunk. Én ácsorgok, nem baj, fiatal vagyok. Gyermek szótlan, egy idő után zöldül. Rosszul vagy? - kérdem? Kis szája kicserepesedve pillanatok alatt, még nem öklendezik. Leszálljunk? Ühüm. A villamos épp megállóhoz közeledik, de nem tudom egyszerre a két szatyrot, a biciklit, a gyereket felkapni. Maradunk. A következőig túléljük, akkor egy tétova női hang felajánlja, hogy leviszi a biciklit. Hálás vagyok.
Hiszen vessek magamra, hogy ennyi a holmink. Hogy egy 2 és féléves gyerek ebben a hőségben, menetnek háttal rosszul van. És hogy tömegközlekedni támad kedvünk. Sarkos vagyok, sorry, de mióta anya lettem, látom, milyen kevés a Férfi. Az én szememben az már nem férfi, aki versenyt fut velünk, csak hogy leülhessen. Akinek eszébe nem jutna, hogy esetleg megemelje a bicót, amikor épp szabad kezem sincs. Tudom, lehet segítséget kérni, senki sem gondolatolvasó. De vannak egészen nyilvánvaló helyzetek... És persze van ellenpélda, pozitív tapasztalat, vannak kedves emberek. Csak ez a mai reggel nagyon rosszul esett."
A tapasztalat nyilván nem egyedi, sokaktól hallottam már hasonlót, amikor az emberek inkább a cipőjük orrát bámulják meredten, hiszen mennyi felfedezni való van még rajta, inkább, mint hogy felnézzenek, és esetleg átadják a helyüket, és ez persze nem csak a kismamákkal kapcsolatban van így.
A hozzászólásokból is látszott, hogy valaki már inkább el sem várja a segítőkészséget, van, aki azonban határozottan szólna. Külföldön pedig van, ahol a buszvezető szól rá az utasra, ha az olyan helyre ül, ami a babakocsinak vagy kisgyerekesnek van fenntartva. Bár az én gyerekeim már kinőttek a babakocsis korból, de sokszor látom, hogy például a metrón még a kocsit betolni, és állóhelyet szerezni sem egyszerű.
Persze mindenkinek lehet valamilyen oka aktuálisan arra, hogy éppen miért nem segít vagy adja át a helyét, de gyakran nem másról van szó, mint az empátia hiányáról. Nektek van hasonló vagy akár ellentétes tapasztalatotok?