Az ember nagyon könnyen ítélkezik, amikor nincs benne egy helyzetben. Nagyon könnyű azt mondani, hogy én ezt tuti jobban csinálnám, aztán amikor belekerülsz egy helyzetbe, bizony egyáltalán nem biztos, hogy olyan egyszerű mindenen felülemelkedve, akár varázsütésre megoldani egy szituációt. Ez a gyerekneveléssel hatványozottan így van, legalábbis tapasztalatom szerint.
Nemrég olvastam egy anyuka helyzetértékelését arról, hogy ő miben volt biztos, hogy mi mindent nem fog csinálni, vagy mi mindent nem fog megengedni stb., ha gyerekei lesznek. Christina azt mondja, soha ne mondd, hogy soha. Engem leginkább az a pont fogott meg, amikor arról írt, hogy mielőtt még lettek, úgy gondolta az ő gyerekei majd figyelnek rá. Most úgy gondolja, egyszerűen hiányzik ez a képesség kora gyerekkorban. Hallanak, de nem figyelnek, egészen addig nem, amíg vásári kikiáltói magaslatokra nem emelkedik hangerőben, hogy egyáltalán bármilyen reakciót kiváltson.
Nos, komoly közösséget érzek mostanság az anyukával, mert én is hasonló szélmalomharcot vívok. Szólok szépen, többször, jön a válasz, „jó mindjárt…” ez ismétlődik néhányszor. Immár emeltebb hangon hangzik el újra a kérés, „jó, de még…”, és a legjobb, hogy azt gondolják anya idegeit azzal a pici szócskával az elején el lehet simítani. Aztán mikor a hangom már fülsértővé válik, azaz kiabálok, vagy kiabálva mondom, hogy miért kell mindig eljutni addig, hogy kiabáljak…akkor talán történik lépés az ügyben, legyen szó akár zsebkendők vagy túró rudi papírok kidobásáról, kabát elakasztásáról vagy bepakolásról másnapra a suliban.
Legjobban utálok büntetéssel fenyegetőzni, mert erre nagyon jól emlékszem gyerekkoromból, hogy az ilyen jellegű zsarolást mennyire utáltam, de az a helyzet, hogy néha nem tudom elkerülni, mert nem érzem, hogy más hatna. Persze ott a pozitív megerősítés, meg az én-üzenet, de őszintén bevallom bizonyos pillanatokban nem tudom őket hatékonyan alkalmazni.
A fentiek – vagyis a zsarolás, érdekérvényesítés - finomabbik formája az üzletkötés. Vagyis állandó tárgyalásban vagyunk, ha te így, akkor én meg úgy. Ha eszel még három falat levest vagy a főzeléket, kapsz édességet… és így tovább. Ezt alighanem mindenki ismeri a hétköznapokból. De végül is az életre készítjük fel őket, nemde?
Tippek, technikák, ötletek, szenvedések, ki mit fogadott meg, amit nem tartott be, jöhetnek!
Legközelebb összegyűjtök néhány tippet is arra, hogy hogyan próbáljuk meg mégis rávenni őket arra, hogy ránk figyeljenek, anélkül, hogy visító fúriává kéne válnunk.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
