Tetőfokára hágott az izgalom, mert a héten írja a fiam a központi írásbeli felvételit egy nyolcosztályos gimnáziumba. Ilyenkor érzi az ember a szülői felelősség hihetetlen súlyát, vajon jót teszek-e ezzel neki, vagy csak feleslegesen stresszelem?
Kíváncsi lennék a véleményetekre, olyanokéra, akik hasonló cipőben járnak éppen, olyanokéra is, akik már túl vannak rajta, és olyanokéra is, akik soha nem tennék ki ennek a gyereküket.
Évről évre reppennek fel a hírek, hogy persze nem szabad általános iskolába felvételiztetni, mégis ahol bizonyos specializációk vagy tagozatok vannak, már általánosban is van elbeszélgetés. De azért ez a ritkább. A központi felvételi azonban már egyáltalán nem vicc. Mondom ezt azon tapasztalatok birtokában, hogy hetek, sőt lassan hónapok óta készülünk rá.
Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy a gyerek minden délután az asztala fölött görnyed és mást sem csinál, csak tanul, de mégis rendszeresen oldunk meg feladatsorokat az elmúlt évekből, hogy tisztában legyen a feladattípusokkal, és a rendszerrel, hogy ugye nem egy témából kell számot adni a tudásáról, mint egy sulis témazárón, hanem bizony sokféle feladatot, típusról típusra „átkapcsolva" a gondolkodást kell teljesíteni.
Vannak időkeretek, ahogy persze az órákon is, és van persze stressz az ismeretlen szituációban, ismeretlen emberek között. A környezet legalább nem lesz az, mert tehetséggondozásra, amolyan „előkészítőre" már jártunk.
Az ember egyrészről azt latolgatja, hogy szegény gyerek, már negyedikben ilyen megpróbáltatások elé kell néznie, szabad-e ezt tenni, pláne, hogy ugye a siker egyáltalán nem biztos. Ugyanakkor úgy érzem, egyetértésben az apjával, hogy lassan több terhet is lehet a vállára tenni, tanulás szempontjából, mint amit eddig az általános iskola rátett. Számunkra eddig úgy tűnt, hogy jól veszi az akadályokat, és vannak olyan fölös kapacitások, amiket ki lehet használni. Ráadásul, ha ez a váltás most sikerül, akkor onnantól 18 éves koráig a dolog, ha minden jól megy sínen van. Nem a 14 éves, már igencsak kamasznak kell majd a felvételivel veszkődnie, teljesíteni esetleg abban az életkorban, amikor nem biztos, hogy ez számára a legfontosabb. Ha bekerül egy jó közösségbe, akkor ebből sem kell kiszakadnia a kamaszkor közepén. (Reméljük, hogy jó lesz, ez persze teljesen lutri, ha igyekszik is az ember, legalább az iskolát körültekintően kiválasztani.)
Visszatérve a siker kérdésére, persze szeretnénk, ha sikerülne, és erre is igyekszünk motiválni a gyereket, ugyanakkor azt is mondtuk neki, hogy nem dráma, ha nem sikerül, hiszen nem arról van szó, hogy az általános iskolából mindenképpen ki kellene lépni. Így, ha ez most nem jön össze, úgy 2 illetve 4 év múlva lehet a feladatnak újra nekimenni. Tapasztalatnak pedig mindenképpen tapasztalat egy ilyen szituáció, hogy hogyan találja fel magát benne, hogyan éli meg.
Arról ne is beszéljünk, hogy utána persze jön még a szóbeli is, ami bizonyos szempontból, ha lehet, még nagyobb kihívás, de erről majd akkor, ha az első meneten túl vagyunk.