Persze honnan is jöhetne egy ilyen ötlet, mint egy igencsak sok zöldterülettel rendelkező országból, Svájcból. Eredetileg 4-7 éveseknek, ami ugye nálunk még inkább ovi, illetve az iskolás évek legeleje.

Erdei iskola már nálunk is van, sok helyen benne van az iskola pedagógiai programjában. Nálunk például 4.-ben, úgyhogy közvetlen tapasztalatom még nincs róla, mert csak ennek az évnek a végén fog rá sor kerülni, igazi ottalvósan (amiért nem egyértelmű a lelkesedés), mint egy táborban.

Az ismeretségi körben azonban volt, ahol már jóval előbb kijut ebből az élményből a gyerekeknek, igaz először csak három napra, de ha jól emlékszem már első végén is mentek, és nagyon élvezték. Persze volt, aki hiányolta a szüleit, így a tanítóknak volt feladatuk az esti lélekápolásnál. Arról lehet vitatkozni, hogy vajon mikor felkészült már egy gyerek egy ilyen többnapos távollétre a családtól, az otthontól, ráadásul az életkoron túl nyilván személyiségfüggő leginkább.

De térjünk vissza a nem csak kampányszerű erdei iskolára, hanem arra, amikor a gyerekek rendszeresen a természetben töltik napjaikat, akár esik, akár fúj, de szó szerint. Az óvoda Svájc északi részén, Langnau Am Albisban található. A gyerekek énekléssel indítják a napot, aztán mese jön, étkezés, majd szabad játék az erdőben, ahol a pedagógus nem is feltétlenül látja őket minden pillanatban, hogy hol vannak. A gyerekek tüzet gyújtanak, kést használnak, amivel ágakat farigcsálnak. Mindeközben persze „tanulnak" is, méghozzá az egymás közötti kapcsolatokat, szocializálódnak a „vadonban", és tapasztalják közvetlen környezetüket.

Persze erre nem mindenütt vannak meg a lehetőségek és adottságok, de talán abból, ami van, érdemes kihozni a legtöbbet. Az amerikaiak ennek kapcsán azt a tanulságot vonták le, hogy a gyerekek ideje náluk már kezdettől nagyon be van osztva, körülölelve a technológiával, kevés lehetőséget adva a kísérletezésre, a természet, a külvilág szabad tapasztalására, esetleg úgy is, hogy nincs mindig felnőtt vagy nyomkövető a gyerek nyomában. Az angolszász rendszerben a gyerekek bár játékosan, de sokkal hamarabb elkezdenek írni, olvasni tanulni, mint akár nálunk.

Magyarországon abból a szempontból jobban állunk, hogy egy valóban jó óvodában, ahol nem időre kimért foglalkozások vannak, ott a gyerekek lehetnek nyugodtan gyerekek most már inkább 6, de akár 7 éves korukig. Utána viszont kemény váltás a poroszos iskolarendszer elvárásainak megfelelni. (Az legfrissebben bekövetkezett változások következtében, egy elsős is akár 6-7 órát tölthet az iskolapadban, és még szerencséje van, ha közben megebédel; illetve bent töltheti szinte az egész napot igencsak szabályozott körülmények között az iskolában, délután 4-ig.)

Arról is nem egyszer említést tettem már itt a blogon, hogy mennyire is tartjuk rövid pórázon a gyerekeinket, és az az igazság, hogy nem könnyű őket hagyni kikerülni a látókörünkből, pedig alighanem valóban hagyni kell őket egyre többet tapasztalni, mert csak így fogják érzékelni azt is, hogy mik a saját határaik.

Mert ha az ember mindig ott van, hogy elhárítsa tőlük a kellemetlenséget, vagy akár a fizikai veszélyt, amire persze minden szülő, érthető módon törekszik, akkor sosem fogják megtanulni, hogy ők maguk mit tudnak tenni annak érdekében, hogy elhárítsák azt.

Persze a svájci erdőben is volt egy kis sátor, ahová az időjárás viszontagságai elől behúzódhattak a gyerekek, és lehet, hogy mondjuk a téli hidegben a kint vacogást már nem élvezték minden pillanatban maradéktalanul, ám a szülők tanúsága szerint nem lettek betegek.

A suliról dokumentumfilm készült: School's out: Lessons from a Forest Kindergarten, aki szeretne egy részletet ebből megnézni, az kattintson ide.