Holland kutatók szerint, azok az anyák, az úgy nevezett „tigrisanyák",akik mindent a gyerekük boldogságára tesznek fel, ettől maguk is boldogabbak, és mindezt egyáltalán nem tekintik önfeláldozásnak, önfeladásnak.

Ezt a tigrisanya típust nem szabad összekeverni, a „Tigrisanya harci himnusza" címmel könyvet író, ezzel nagy közfelháborodást és közfigyelmet keltő kínai származású, amerikai jogásznővel, Amy Chuával. Ő az amerikai és a kínai nevelési módszereket hasonlította össze.

Leegyszerűsítve a szigor és a kemény kéz szerinte eredményességét, a gyerekre több mindent ráhagyó, a gyerek elégedettségét, együttműködését jobban kereső liberálisabb nevelési elvekkel szemben. Az összehasonlításból pedig az jött ki, legalábbis a felháborodott amerikai anyukák szerint, hogy a kínai anyák módszerei magasabb rendűek, mint az amerikaiak. Amy Chua állítja, hogy neki nem ez volt a szándéka.

Az azonban kétségtelen, hogy a tigrisanya mindig a gyermeke mellett van. Visszatérve az általános értelméhez, a gyerekéért foggal-körömmel harcoló, érte mindent megtevő anyához, aki ennek során magát teljesen háttérbe szorítja, és ezzel valójában szerencsétlenné teszi. Az amszterdami VU egyetem pszichológusainak kutatási eredményei szerint azonban a fentebbi megállapítás téves, és könnyen puffogtatnak hasonló ítéleteket, amelyeket azonban vizsgálatok nem támasztanak alá.

Az ő eredményeik azonban pont azt igazolják, hogy az anyagi és érzelmi befektetés a gyerekekbe jutalmazó a szülő számára, ezek a szülők jobban is élvezik a szülői szerepet, hiszen jobban kiteljesednek benne.

A kanadai British Columbia Egyetem kutatói 322 szülő nevelési stílusát vizsgálták meg. Olyan kérdéseket tettek fel nekik, mint: „A gyerekeim az életem értelme?" „A gyerekeim boldogsága fontosabb a sajátomnál?" A kutatók azt az eredményt kapták, hogy azok a szülők, akik gyerekcentrikusabbak egyben boldogabbak is, és mivel életüket azáltal beteljesültebbnek is látják, hogy van gyerekük, így az életük célja is egyértelműbb.

Ezeknek a szülőknek a gyerekekkel eltöltött idő, a gyereknevelési helyzetek, az együttes programok is több boldogságot adtak, és ez nem hatott negatívan azokra az időszakokra sem, amikor nem a gyerekeikkel foglalkoztak. Így a pszichlógusok végső következtetése az volt, hogy minél többet fektet be valaki a másikba, az annál több örömet jelent neki magának is.

Ti hogy gondoljátok? Mennyire természetes az, hogy valaki, akinek gyereke van, annak az élete körülöttük is forog?

Szerintem az mondjuk egyértelmű, legalábbis velem így működik, hogy mivel élvezem a velük eltöltött időt, és a lehetséges együttes programokat, így az adott helyzetekben én is jól érzem magam és nem az órámat nézem, hogy mikor lépünk már tovább vagy mikor lesz vége, így a közös élmény mindenkinek öröm. Az persze egy másik kérdés, hogy a mindennapos rutin is hasonló örömérzetet tud-e mindig nyújtani?

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.