Talán még emlékeztek rá, szűk két hete adtam közre egy levelet, amit egy apukától kaptam, akinek a felesége elutazott, ő pedig egyedül maradt a gyerekek menedzselésével. Akkor azt is megígérte, hogy ismét kiegészül a család, megírja a tapasztalatait – nos, tegnap megjött a beszámoló, amit én most örömmel adok közre, és a végén természetesen várom a hozzászólásokat.

„Hát eltelt a (nem egészen) két hét, anya hazajött, úgyhogy lassan majd minden visszaáll a régi kerékvágásba – illetve remélem, hogy nem egészen, de erről majd kicsit később részletesebben. Először elmesélem, hogyan is telt ez az időszak.

Nem szívesen ismételném önmagam (nem vagyok semmilyen klasszikus, ugye...), de azoknak, akik nem olvasták az előző levelem, röviden vázolnám a lényeget: a feleségem közel két hétre elutazott, én pedig itthon maradtam a két kisiskolás gyerekkel.

A feladat nem tűnt túl bonyolultnak: életben maradni, és menedzselni a gyerkőcök mindennapjait, azaz eljuttatni őket az iskolába (tízóraistól, házi feladatostól, bepakolt táskástól), és közben valahogy rendben tartani a háztartást. (Akit ennél részletesebben érdekel a sztori eleje, az itt elolvashatja.)

A történet fonalát az első napok végén hagytuk el (hogy költői legyek), és most itt is venném fel. Az első pár napban ugyanis akadt kihívás bőven.

Rögtön az elején eldöntöttem, hogy a „ti már nagyok vagytok, megbízom bennetek" alapelvet követve próbálom végigvinni ezeket a napokat, és meg kell mondanom, az esetek nagy részében ez nagyszerűen működött: kezdve a lefekvéstől (a villanyoltás meghatározott esti idejét csak egy-egy alkalommal léptük túl, akkor sem nagyon), folytatva a tévézésen át egészen odáig, hogy bemondásra elfogadtam a fiamtól, hogy ő teljesen jól felkészült a másnapi dolgozatra, persze csak azzal a kitétellel, hogy rendben, de akkor ötöst ír – és így is lett. (Mondjuk túl nagy kockázatot nem vállaltam, mert jó tanuló, de ez más kérdés.)

Szóval működött a dolog, bár akadtak kisebb-nagyobb zökkenők, elsősorban a kisebbikkel, aki egyszer-egyszer otthon felejtett valamit, vagy az iskolában hagyta azt a füzetet, amiben a házi feladat volt, sőt, egyszer az is megtörtént, hogy azt a füzetet hagyta otthon, amibe az összes házit felírta, de azért túllendültünk a nehézségeken.

Engem is meglepett, de az első egy-két nap döccenői után kezdett egyre jobban menni minden, reggel nem kellett hajszolni őket (menjél már reggelizni / fogat mosni / WC-re... miért nem vetted még fel a cipődet / a kabátodat... miért ezt a cipődet / kabátodat vetted fel, stb.), este is rendben mentek a dolgok, szóval egy szavam sem lehet.

Egy idő után el is gondolkodtam ezen az egészen és végül arra jutottam, hogy mindez két dolognak tudható be: egyrészt (és szerintem ez a fontosabb) annak, hogy ők is pontosan érzékelték, hogy Anya hiányában valahogy jobban egymásra vagyunk utalva mi, hárman, másrészt talán hatott az az első beszélgetés is.

Ami engem illet, rengeteget tanultam ez alatt az idő alatt, például azt, hogy milyen bonyolult szervezést is igényel két gyerek és egy család mindennapjainak a menedzselése.

Még csak nem is a rutinszerű dolgok a nehezek, hanem az úgymond ritmuson kívüli történések: a különórák, a barátok kölcsönös látogatása, illetve az állandó rohanás. Mást ne mondjak, volt olyan nap, amikor ötször jártam az iskola környékén (kis csalással: a fiam barátja is arra lakik, de akkor is...).

Összességében azt tudom mondani, hogy nem voltak egyszerű napok, de nagyon kellettek is, mert minőségében változott meg a kapcsolatom a gyerekekkel. Nem mintha addig ne lett volna tök jó, csak ez az egymásra utaltság más dimenzióba emelte, ami abból is kiderült, hogy a harmadik napon már nem anyának szólítottak...

Szóval kellett ez a két hét együttlét, minden apának csak ajánlani tudom!"

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.