Legalábbis ezt veti fel egy most (egyelőre angolul) megjelenő könyv szerzője, aki szerint ennek a párkapcsolat megőrzése érdekében így kellene lennie. A könyv címe árulkodó, nem hivatalos fordításban: „Szeretlek, de mindig csak az utolsó vagyok – Hogyan tedd gyerekállóvá a házasságod?"
Persze az ember elméletben tudja, hogy a férjre, partnerre, illetve egymásra a gyerek születése után is oda kellene figyelnie, meg időt kellene szánni, de a megvalósítás már nem ilyen egyszerű.
A könyv szerzője Andrew G. Marshall párterapeuta és mostanában főleg önsegítő-tanácsadó könyveket ír. A könyvben teszt is van arra nézve, hogy valaki milyen erős párkapcsolatban él. A minél magasabb kapott pontszám azonban ebben az esetben nem jó hír, ugyanis annál rosszabb a helyzet. Ha valakinek két gyereke van, ötéves kor alatt, az a teszt szerint ugyanannyi ponttal ér fel, mint egy életközépi krízis vagy az egyik szülő halála. Vagyis ugyanakkora terhet ró a kapcsolatra. Az például kétségtelen, hogy mi addig tulajdonképpen egyáltalán nem veszekedtünk, amíg a gyerekeink meg nem születtek, és nem jöttek a nevelés kérdései.
Hogy milyen tanácsokat ad az író: például legyen prioritás a szexualitás, a partnerre szeretőként, ne együtt élő társként gondoljunk elsősorban. Tudjuk kifejezni a haragunkat, mint kiderül arra sem egyszerű megtanítani az embereket, hogy hogyan kell vitatkozni. (Ezt például csak alternatív iskolákban tanítják, pedig milyen jó lenne, ha a gyerekek már az iskolában elsajátíthatnák a kulturált vitatkozás módjait, technikáját a biflázás helyett. Mennyivel kevesebb értelmetlen hozzászólás lenne a blogokon is.) Ennek pedig eleve része, hogy hallgassuk meg egymást, figyeljünk oda, tiszteljük a másik véleményét, akkor is, ha nem értünk vele egyet. (Milyen jót tenne mindez a mai közéletnek is!) Még egy fontos dolog, tudjunk bocsánatot is kérni! Ez is egy nagyon nehéz feladat. (Nekem személy szerint ma sem megy könnyen, emlékszem gyerekkoromban mindig elsírtam magam, ha bocsánatot kellett kérnem, annyira nehéz volt, pedig a játéknak ez is a része, pláne, ha az ember ugyanezt a másiktól is elvárja.)
Az egyik tanács például, hogy ne hagyd magad félbeszakítani. Hát, ezt ugye gyerekek közelében nem könnyű megvalósítani, még akkor sem, ha az ember szinte egész eddigi életükön át tanította nekik, hogy várd meg, amíg a másik befejezi, csak akkor kezd el a mondanivalódat. De ha akkora a közlésvágy, akkor bizony nehéz neki megálljt parancsolni. Nálunk tipikus példa, hogy az autóban megpróbálunk beszélgetni, előnyünk annyi, hogy mi ketten elöl ülünk, a gyerekek pedig hátul, viszont ők sokkal hangosabbak. Szinte törvényszerű, hogy beszélünk három mondatot vagy Apa épp egy sztori közepén tart, és jön a beszólás, hogy Anya kérek ezt, vagy képzeld azt, mi meg jövünk a riposzttal, hogy nem zavar, hogy Apa épp beszél? Jön a morgás, hogy jó, jó... „de most meg elfelejtettem"...keseredés, amit annyira el akart mondani. Szóval harcolunk, állandóan...
Az, hogy egymást szeretni nem lehet bármikor, csak úgy spontán ötletszerűen, az evidens. A lehetőség alapvetően csak este adott, ha ők már lefeküdtek, hacsak az ember nincs addigra teljesen kipurcanva. És nem egyikünk vagy másikunk alszik el a kanapén. A másik pedig lemondóan csinálja tovább az éjszaka nyugalmában elvégezhető dolgokat.
Mondjuk szerencsére mi azt már az elején eldöntöttük, hogy a házassági évfordulónkat mindig egy kicsit megnyújtott hétvégével ünnepeljük meg, kettesben utazunk el valahová. Ilyenkor a nagyszülők vigyáznak rájuk. (Persze tudom, hogy nem mindenkinek vannak a közelben, vagy vállalják be a gyerekeket. Ebből a szempontból mi nagyon szerencsések vagyunk.) Szóval az a két-három nap csak a miénk, és csinálhatunk „felnőtt dolgokat". Például vacsorázhatunk anélkül, hogy közben őrmestert kellene játszani, hogy ki-hogy eszik, hogy ül stb. A gyerekek már tudják, megszokták. Persze néha berzenkednek, hogy ők miért nem jöhetnek, de ilyenkor elmagyarázzuk nekik, hogy nekünk is szükségünk van csak kettesben eltöltött időre, majd megyünk együtt is.
Érdekes kérdés az is, hogy az ember mennyire mutatja ki az érzelmeit a másik iránt a gyerekek előtt. Mi megcsókoljuk, átöleljük egymást, mert azt gondoljuk, hogy ez jó példa lehet, hogy majd ők is merjék jövendő partnerük felé kimutatni az érzéseiket. Ugyanakkor emlékszem, hogy volt, hogy engem, mint gyereket ez zavarba hozott a szüleimnél, bár nem volt gyakori. Lányom is mondta, nem éppen jóváhagyólag: „hogy már megint megcsókolja", és biztosan lesz is még ilyen pillanat, amikor jobban belemegyünk a tinikorba.
Persze nem jó, ha az ember méricskél, hogy ki mennyit teljesít a gyerekek körül, de ez néha óhatatlan. Az ilyesmit persze ideális lenne megbeszélni, és nem egy vita kirobbanásáig őrizgetni. Hogy ki hányszor kelt fel, cserélt pelust, fürdetett vagy mesélt. Ezt nyilván sok külső tényező is befolyásolja. Az a kérdés, hogy amennyi idő viszont van, azt valóban a gyerekekre, velük való játékra, beszélgetésre fordítjuk-e? Vagy akkor is túl sok szerep jut a mobiltelefonnak, a számítógépnek, amitől megvalljuk nem könnyű elszakadni, amikor az a munkaeszköz is, és az itthoni és a munkaidő nem választható el élesen.
Marshall azt írja, hogy akármilyen meglepő, a partner kell, hogy általában az első helyen álljon a prioritási listán, bármilyen nehéz is ezt elképzelni. (Persze vannak napok, amikor a gyerek beteg, vagy első napja van az iskolában stb.) Ugyanis a gyerekek „jönnek-mennek", a házasságnak pedig ki kellene tartania. Ha nem az az első, akkor egy idő után elfárad. A boldog házasság pedig boldog gyerekeket is jelent.
A párterapeuta kiemeli, hogy mennyire fontos a hazaérkezés és az elindulás pillanata, hogy először a férjet-feleséget, partnert köszöntse az ember, ha hazaér és a másik már otthon van. Ne tekintse a berendezés természetes részének a másikat, mert ez bizony néha így történik, pláne amikor a gyerekek izgatottan rohannak az adott szülő fogadására. Ugyanis Marshall véleménye szerint ez megalapoz egy jó kezdetet, mondjuk egy közösen eltöltött estéhez. Saját tapasztalat alapján úgy gondolom, hogy valóban fontos, hogy mindig köszöntsük egymást, adjunk egy puszit, kívánjunk jó éjszakát stb., de nekem az elsőség kérdése, nem volt soha presztízskérdés.
További ötletek a könyvből: zárjuk a hálószoba ajtót, nem csak azért, hogy nehogy váratlan, esetleg kellemetlen meglepetés érjen egy nem megfelelő pillanatban, hanem azért is, hogy a gyerekek megértsék, hogy a szülőknek is kell privát szféra. Amit személy szerint is hasznosnak találtam: bár mi beszélgetünk, de nem baj, ha minden nap van (mondjuk) 15 perc, miután a gyerekek lefeküdtek, amikor csak egymásra figyelünk, kikapcsoljuk a TV-t, számítógépet és beszélgetünk, együtt próbálunk meg leereszteni.
A másik, ami tetszett, hogy ne felejtsük el megköszönni a másiknak amit tesz, mert ugyan egy idő után természetesnek tűnik, hiszen megosztjuk a dolgokat. De épp az a lényeg, hogy ne tartsuk a dolgot adottnak, hiszen mindenkinek jól esik, ha megköszönik neki azt, amit csinál, legyen szó akár mosogatásról, akár arról, hogy a gyerekeket lefoglaljuk, amíg a másiknak dolga van, vagy esetleg pihenne és csendre lenne szüksége. Ebben valahol az a már nagymamámtól is hallott tanács van benne, amit sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a másik ember figyelme és szeretete nem adott, ha nem teszünk érte. Éppen mert nem olyan feltétel nélküli, mint a gyerekeink iránti szeretet.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
