Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én úgy érzem, néha várakozáson felül nehéz kitölteni a rendelkezésre álló hirtelen megnövekedett időt így a nyári szünetben. Eddig ugye szinte folyamatos volt az elfoglaltság a suliban, sőt a délutánok egy részén is a különböző különórákkal, ami idő maradt az pedig sokszor arra sem volt elég, hogy jól bele lehessen mélyedni egy játékba.

Ilyenkor mindezt mintha újra kellene tanulni, hogy az időt ne csak a számítógép, a TV töltse ki, mint lehetséges opció, ha itthon vagyunk. Mert persze van sok program, megyünk játszótérre, falat mászni, kirándulni, moziba, strandra és stb., de már csak anyagi okokból sem lehet mindig valami olyat „csinálni", ami azért tetemes pénzösszegbe kerül. Hiszen az ingyenes játszótéren kívül azért a legtöbb dolog legalább néhány ezer forintba belekerül.

Ahogy már régebbi posztokban is írtam, nálunk használható és használják is a gyerekek a számítógépet, és néznek TV-t is, de korlátozott időben és mennyiségben, így a szünetben marad még elég idő, amit ki kell tölteni.

Szerencsére sok időt felölel az olvasás, mert ezt a tevékenységet mindkét gyerek előszeretettel gyakorolja. Néha az kezd már „riasztó" lenni, hogy milyen ütemben fogyasztják a könyveket, nem győzi az ember a beszerzést illetve a kölcsönzést. De ez azt hiszem, még mindig a jobbik eset.

A társasjáték

Gyakran jövök elő az ötlettel, ha éppen nincsenek el kettesben, vagy már én nem bírom a szerintük szórakoztató (szerintem ellenben nem) üvöltős-rohangálós játékokat, vagy egymás unalomból adódó nyúzását, csépelését, hogy társasjátékozzunk. Bevallom, nem mindig találok lelkes egyetértésre náluk az ötlettel, pedig ha belejövünk mindenkinek jó élményt szokott adni.

Esküszöm, nem vagyok semelyik társasjáték-forgalmazó cég alkalmazottja vagy beépített embere sem, de a fenti képen látható játékról például sosem gondoltuk, amikor fiamnak olyan négy-öt éves kora körül megvettük, hogy ennyi időre fog jó játéklehetőséget adni. Nagy közös kedvenc lett, a család felnőtt tagjai számára is, annak ellenére, hogy ahogy a neve is jelzi, a célközönség a fiatalabb korosztályból kerül ki.

A benne lévő négy játékból kettő valóban nagyon egyszerű és mindegyikben nagyon komoly szerepet játszik a szerencse, de a várhódítós játékon így is nagyon jókat lehet szórakozni, mert a dobáláson kívül meg van bolondítva kártyákkal, így bárki újra a tekervény végére kerülhet, akár már szinte a cél közeléből, ha fehéret dob és rossz kártyát húz.

A befejezhetetlen

Ennek ellentéteként a másik családi kedvenc a Monopoly, aminek szinte már zavarba ejtően sok változata létezik. Lassan hétéves lányunk is kezd beletanulni, és élvezetet találni benne, így vehemensen zajlanak a vásárlások és árverések, ha nekikezdünk. Egyetlen hátránya, hogy szinte sosem tudjuk befejezni, általában az első delikvens csődjéig szoktuk játszani vagy az utóbbi időben időkorlátot szabtunk, és aki az adott pillanatban a leggazdagabb, az győzött.

Hogy további kedvencekről is szóljak, egyik elmaradhatatlan „társunk" bárhova utazunk az UNO kártya pakli, ami már szintén számos mesefigurás és egyéb módozatban létezik, nekünk a klasszikus van, és nagyon jókat játszunk vele, legyen szó felnőttről vagy gyerekről. Persze ez is egy egyszerű kártyajáték, de azért szükség van némi stratégiára, akár együttműködésre is közben, úgyhogy kétségtelen fejlesztő értéke is van.

Aztán a teljesség igénye nélkül még néhány kedvelt játék, hátha valakinek ötletet ad: Találd ki! (ez az, amikor sok arc közül, kizárásos alapon, kérdések mentén ki kell találni, hogy a másik melyik képkártyát adta fel); aztán a Csupa Csupasz Tyúkeszű, ami ötvözi magában a memóriát, és a egymást kiütő társast, ha az egyik tyúk utoléri a másikat, megfosztja a tollától, és az illető kiesik, a végén csak egy marad! Nagyon izgalmas szokott lenni, bár nagy veszekedéseket is kivált néha. Jót szoktunk még játszani a Cluedo Junior változatával, amikor ki kell nyomozni, hogy ki ette meg a tortát, hánykor és hol (nagyobbaknak van a gyilkosos változat); és Rumini kalandjait megelevenítő játékkal.

A társasjátéknak persze „veszélye", hogy veszíteni nem könnyű, főleg a kicsiknek. Emlékszem velem is előfordult annak idején, hogy sírtam, mert veszítettem, de ha apukám veszített, akkor őt sirattam, és ez az én gyerekeimmel is megesett.

A nagy klasszikusok

Ezen kívül, úgy látszik, akármelyik kort is éljük, vannak olyan játékok, amik mindig megfogják a gyerekeket. Így például az „akasztófázás" és a torpedó. Az előbbit a suliban is gyakran játsszák napköziben, de itthon maguktól is hozzákezdenek, az utóbbit pedig nem olyan elevenítettük fel, szépen kockás papíron felrajzolva.

Aztán egy unokatesóéknál tett látogatáson azzal is szembesültem, hogy már ennek is van „rendes", kimunkált dobozos változata, amiben azért persze a műanyag hajókat nem lehet olyan fifikásan elhelyezni, mint a „kockanaszádokat".

Úton

Végül lépjünk ki egy pillanatra a lakásból, hosszú utakra nem árt lélekben és játékokkal sem felkészülni. Nálunk időelütésnek dívnak a klasszikus szóban játszható játékok, a barkóba, a „fekete-fehér, igen-nem", az ország-város, és bejött az „Ott vagyunk már?" játék is, amiben kis kártyák alapján, utazás közben kell megtalálni, akár az elhaladó autókban szemüveges sofőrt vagy birkanyájat az autópálya mellett.

Van néhány kártyás kvízjátékunk is, amik szintén jók, az egyetlen hátrány, hogy gyermek a megfejtéseket előbb-utóbb kívülről fújja, már fel sem kell tenni a kérdést.

Ha vannak további ötleteitek akár otthon, akár út közben játszható játékokra osszuk meg egymással. Előfordulhat, hogy egy ötlet, amire nem gondoltunk, nagyon jól jöhet. Persze nem egy könyv van, ami összegyűjt ilyen lehetőségeket, de ha nincs éppen kéznél egy sem, akkor egy-egy ötlet akár így is felelevenedhet.

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.