Olvastam egy cikket egy könyvről, ami Angliában jelent meg és arról szól, hogy mennyire fontos, hogy beszéljünk a gyerekhez, ráadásul minél korábban, mert akkor ő is annál hamarabb fog beszélni, sőt társalogni. Az egész önmagában nem tartalmazott egetrengető megállapításokat, hiszen az ember azt gondolja, hogy minden a gyerekére egy kicsit is odafigyelő szülő ezt teszi, a gyerekkel összezárt anyuka pláne, mivel nincs is más, akihez a nap egy részében szólhatna. De valamiért csak megíródott az a könyv, azon kívül, hogy az írója pénzt csináljon belőle. Valószínűleg van, akinek el kell mondani, hogy beszéljen a gyerekéhez, erről gondolom, a védőnők tudnának mesélni.
Ezt az ember már csak abból is sejti, hogy időnként olyan alapvető dolgokat mondtak el a baba ellátása kapcsán, ami nem is gondoltam volna, hogy kisanyai felvilágosításom részét kellett, hogy képezze. Persze el tudom képzelni, hogy van, aki ha nem figyel oda, akkor csendben elvégzi a gyerek körüli teendőket, ellátja, de nem beszélget vele. Bár szerintem egy csecsemő is abszolút kommunikációra ingerel, az ember szinte önkéntelenül mondja, hogy éppen mit csinál vele, és a reakcióira válaszol.
Ugyanakkor volt pár éve az a nagy port kavart európai felmérés, ami például Magyarországon mindössze 7 percnek mérte azt az időt, amit a szülő a gyerekével való beszélgetésre szán átlagosan, naponta. Ez persze a nagyobb gyerekekre vonatkozott, és inkább a törődés, a gyerekkel való foglalkozásról szólt, mégis elgondolkodtató.
A könyv egyik szerzője szinte „meglepetten” írja, hogy a gyerekei milyen sokat beszélnek és milyen választékosan, azok után, hogy ő sokat beszélgetett velük, és erre tudatosan is külön figyelmet fordított. És valóban, ha az ember normálisan és szépen beszél egy gyerekhez kicsi korától, akkor mivel kezdetben utánzással tanul, aztán variál, valószínűleg ő is ezt a mintát fogja követni. Ennek következménye a sok megmosolyogtató gyerekszáj, amikor a kicsik nem a megfelelő szituációban alkalmaznak egy kifejezést. Később pedig éppen fantasztikusan találóan tudják használni a hallottakat, az ember szinte meglepődik, mennyire élesen tapintanak rá egy-egy szituációra. Egy kis gyerekszáj: egyik nap a suliból hazafelé (elsős a lányom), mondtam neki, hogy a év végi felmérésekre azért egy picit kellene gyakorolnunk, erre ő: „Sok energiát fektettem bele, hogy beleéljem magam, hogy csak egy házim van.”
Én annak idején sokat beszélgettem a gyerekeimmel akkor is, amikor még a pocakban voltak. Nem voltam olyan mértékben hívő, mint amiről például a Lelki köldökzsinór című könyv szól, ami egy nagyon intenzív kommunikációról szól az anya és a gyerek között, ami szerint a gyerekkel már ilyenkor egyértelműen meg lehet beszélni dolgokat. De volt olyan barátnőm, aki járt Raffai Jenőnél, és találkozott a saját még meg nem született babájával. (A kapcsolatanalízis módszerével az anya relaxált állapotba kerül, és így saját méhében találkozhat a gyermekével, ráhangolódik a babára és így tudnak kommunikálni.) Ehhez én túl szkeptikus voltam, de el tudom fogadni, hogy van, akinél működik.
Nálunk a beszélgetés abban „merült ki”, hogy időnként beszéltem „magamban” a gyerekhez, énekeltem, és gondoltam, hogy ez jót tesz a picinek. Sőt az apjuk még Micimackót is mesélt nekik a hasamon keresztül. Kétségtelenül az volt a legintenzívebb élmény ebből a szempontból, amikor a terhességem alatt vérzés kezdődött, kórházba kerültem a 20. hét környékén. Akkor nagyon komoly belső energiákkal és meggyőző erővel próbáltam rábeszélni a kislányomat, hogy maradjon még bent, mert még nagyon korán van ahhoz, hogy megszülessen.
Alapvetően nagyon racionálisan állok a világhoz, és szerencsére a méhlepény nem vált le, bár mint később a szülésnél kiderült, elkezdett, de működött eléggé ahhoz, hogy a lányom teljesen kifejlődjön. Ugyanakkor ma is azt gondolom, hogy az az érzés, hogy minden rendben lesz, bennem annyira erős volt, hogy hozzájárulhatott ahhoz, hogy valóban nem is lett nagyobb baj. Bár a stressz megvolt.
Nagyjából másfél éves korukban kezdtek beszélni, és azóta abba sem hagyják, főleg a lányom. Megszületésük után pedig kezdettől énekeltem, beszéltem nekik, sokat. Kétségtelenül nincs problémájuk, amikor kommunikációról van szó. Az idei anyák napi ünnepségen nagyon találó versrészletet kapott a lányom. Jót mosolyogtam, amikor elmondta: „Amikor még nem tudtam beszélni, anya alig várta, hogy beszéljek. Amikor beszélek, akkor meg alig várja, hogy elhallgassak végre.” Persze az állandó csacsogás néha fárasztó, de soha nem kívánnám, hogy megszűnjön, mert ez egyben azt is jelenti, hogy a gyereknek van bizalma a szülőhöz, hogy mindent elmondjon. Remélem, ez később is így marad.
