Éppen mostanában mondta egy ismerősöm, hogy most hogy jó idő van, a gyerekek lemennek az udvarra és estig nem kerülnek elő. Azt azért hozzáteszem, hogy egy lakóparkon belüli zárt területről van szó, de mondjuk a szülők nem néznek percenként rájuk. Egy másik ismerős mesélte, hogy ők annak idején, amikor a nagyszülőknél nyaraltak falun egész nap kóboroltak, amíg a nagymama végezte a ház körüli és a kerti teendőket, ők pedig csak estére kerültek haza. Bármi is történhetett volna velük közben. Szerencsére nem történt. Ma vajon mennyire mernék ezt megtenni a szülők? Mennyire merik szabadon engedni a gyerekeiket?

Én is pont elgondolkodtam, hogy lassan mondjuk, a balatoni nyaraláskor el kellene engedni a gyerekeket a környező utcákban egyedül bringázni, mert ha jól emlékszem én is ezt tettem, unokatesóimmal, bandában, száguldoztunk a lejtős utcákon. Ugyanakkor a kisebb (8 év) esetében még nem látom a kellő figyelmet és körültekintést, ami ehhez kellene, ellenben látom a hirtelen és kiszámíthatatlan mozdulatokat, hogy pont az ellentétes oldalra húzódik le, mint ahova az ember gondolná vagy, amelyik közelebb van. Persze aztán meg van bántódva, hogy miért gondoljuk róla azt, hogy figyelmetlen. Szóval várom a véleményeket, hogy Ti meddig engeditek a gyereket, mit engedtek meg nekik önállóan elmászkálás tekintetében, mikortól.

Visszaidézem egyik kedvenc szerzőmet, Lenore Skenazyt, Amerika „legrosszabb anyukáját”, aki a túlaggódás, túlóvás ellen harcol, statisztikákkal bizonyítva, hogy a mai világ nem veszélyesebb, mint mondjuk a mai felnőttek idejében volt, mégis vannak szülők, akik extrém módon korlátozzák rettegésükben gyerekeiket. Erről egy korábbi cikkben már írtam, amit itt olvashattok.

Másutt is kezdik azt a kérdést feszegetni, hogy a nem hagyjuk, hogy a gyerek kockázatot vállaljon, próbálkozzon, az az érzelmi fejlődést is hátrányosan befolyásolhatja. Hiszen a gyerekeknek is kell az önállóságnak az a sikerélménye, hogy ő megcsinálta, elmehetett egyedül, akár bringával a barátjáékig aztán haza, vagy akár a boltba bevásárolni. Aztán a póráz persze egyre hosszabbra nő, ha csak nem akarjuk egy életre leláncolni őket.

Persze, ha egyszer rossz történik, azt senki sem bocsátja meg önmagának, és akkor ott a megmásíthatatlan, hogy nem kellett volna. Persze fel kell mérni a rizikótényezőket, óvatosságra is szükség van, de tapasztalni is kell ahhoz, hogy aztán ne totálisan felkészületlenül kerüljön szembe a gyerek a külvilággal, és érjék sokkal nagyobb pofonok. Nálunk már volt repedt és törött könyök, nem voltunk boldogok, de túléltük. (Az egyik ráadásul itthon, a kanapé tetejéről leesve sikerült, úgyhogy nem is mondhatnánk, hogy óriási rizikó vállalása közben következett be. Persze reméljük, hogy nem lesz több, bár örökmozgó fiamat ismerve, nem kizárt, hogy előfordul még.)

Egy amerikai pszichológus szerint azért nő gyerekek körében a szorongás, a depresszió, sőt még az öngyilkosságok aránya is, mert a gyerekek úgy érzik, nem irányítják a saját életüket. Peter Gray azt mondja, a játékidő csökkent le nagymértékben a gyerekek életében ez pedig lelki és szociális hátrányokat okozhat. Ugyanis a gyerekek nem tanulnak meg együttműködni, irányítani, uralkodni az érzéseiken, viselkedésükön, tekintetbe venni a másik szempontjait, kompromisszumot kötni. Ugyanis ezekben a helyzetekben tanulják meg, hogy nem ők a világ közepe, ahol pedig egy felnőtt irányít az nem igazi játék.

Vajon több rizikót vállal be, meggondolatlanul, egy gyerek, mert úgy érzi, nem érheti baj? Hiszen a játszótér is úgy épül, hogy ne üthesse meg magát, ha leesik. Nem egy szakértő a médiát is hibáztatja azért, hogy ránk ömlő hírözönben a szülők úgy érzik sokkal veszélyesebb világban élünk, mint valaha. Pedig a statisztikák szerint nem rabolnak el több gyereket, vagy nem törik csontja többnek, mint régebben. Egyedül a közlekedés, az autóforgalom az, ahol egyértelműen több veszélynek vannak kitéve a gyerekek.

A szakértők szerint „mikrokalandok” kellenek a gyerekeknek. Az biztos, hogy a kaland hiányzik, ezt éppen a lányom vetette a szememre a minap, hogy a mindennapok unalmasak, miközben a könyvekben, amiket olvasunk, annyi izgalom van a gyerekszereplők életében.