Aktuálisan megírtam a gyerekek délutáni időbeosztásának táblázatát, és a dolog már csak logisztikai szempontból sem egyszerű. Emlékszem, volt kollégáimmal készítettünk korábban nem egy műsort arról, hogy vajon túl vannak-e terhelve a gyerekek manapság a rengeteg különórával. Mi az, ami még belefér, és mennyi az, amikor a szülő már túlzásba viszi?

Nyilván csak a saját és közvetlen ismeretségi köröm szokásairól és tapasztalatairól tudok beszámolni, meg az ember persze lát és hall. Én mindenesetre nagyon hálás vagyok az egy szabad napért, pontosabban délutánért a hét közepén. Oda egyelőre nem került semmi, és ha minden jól megy, nem is fog. Akkor legalább nem kell rohanni sehová, van egy kicsit nyugisabb délutánunk a gyerekekkel. Pedig abból a szempontból is szerencsések vagyunk, hogy a külön elfoglaltságok háromnegyede helyileg a suliban van.

Mi úgy gondoltuk, hogy legyen valamilyen sport, az semmiképp sem árt. Leginkább olyan, amit a gyerek élvez, nem kell, hogy versenyszerűen űzze. Eddig nem is alakult olyan, amibe egyébként akkora vehemenciával vetették volna bele magukat, hogy azon mondjuk komolyabban el kellett volna gondolkodni. Mondjuk, nem lehet havonta mást kitalálni, kicsit ki kell azért tartani.

Eddig a legrövidebb kalandunk a vívással volt, amit sajnos motiváció hiányában fiam fél év után feladott. Ott mondjuk abban éreztem hiányt, hogy egyszer sem adtak ez idő alatt kardot vagy tőrt a kezükbe, hogy legalább megízleljék, hogy miért is edzenek heti kétszer, hogy mi a távlati cél.

Küzdősportot űzött 4 évig, oviból suliba átívelően, aztán most dühöng a foci mánia, így átnyergeltünk erre a tevékenységre edzés szinten is. Szerencsére itt kedv és motiváció is van, így ez ügyben nem kellett még vitatkozni, hogy megyünk vagy sem. Mert persze a legtöbb különórával kapcsolatban eljön a pillanat, hogy „ma hadd ne menjek", „fáradt vagyok", „nem akarok".

De visszatérve az időbeosztáshoz, tehát mindkét gyereknek heti két alkalommal sport. Sőt tavaly volt az három is, mert úszni is jártunk egyszer a héten. Lányomnak tulajdonképpen egyelőre ennyi is az elfoglaltság, bár még kacsingat egy újabb lehetőség felé, de minden nem fér bele sem időben, sem a családi költségvetésbe.

Aztán ott van még a hangszer, amihez jár két szolfézsóra is, máris három alkalom egy héten. A szolfézs szerencsére beépül a napközi idejébe, másként nem is menne. És akkor még nem tanulnak nyelvet, pedig már az is nagyon ott mocorog, hogy kellene, itt lenne az ideje.

Mondjuk a suliban most kezdődött negyedikben a nyelvoktatás, így lehet, hogy nem érdemes a dolgokat most egy másik nyelvvel is megkeverni, meg annak igazából iskolán kívül úgy látnánk értelmét, ha valaki, lehetőleg anyanyelvi beszélő, mondjuk legalább heti kétszer minimum két órában együttes tevékenységeket űzne a gyerekekkel, napi dolgokat, mindezt a kiválasztott nyelven, mondjuk angolul, tehát nem nyelviskolai keretek között. Ez a szép elképzelés már pár éve érlelődik a fejünkben, csak éppen találja meg az ember az időt és a keretet rá.

Ahogy említettem a közvetlen ismerősi, baráti kört, ott is az a tapasztalat, hogy valamilyen sportra vagy egyéb mozgásra, táncra járnak a gyerekek, mondjuk heti kétszer, van valamilyen zeneóra, vagy nyelv vagy egyéb plusz tevékenység, így jó, ha egy-egy „szabad" délután akad, amikor szimplán csak a leckét kell megcsinálni a napköziben vagy itthon. Aztán persze olyan időbeosztásról is hallottam, ahol egy napra több különóra is jut, egyikről szalad a másikra a gyerek és a szülő. Persze azt sem gondolom, hogy ez nem működhet, hiszen mindenki maga ismeri saját gyermekének a teherbírását, mindenesetre biztos, hogy túl sok pihenésre nincs hétköznap idő.

A szülő megpróbálja minél előnyösebb helyzetből indítani a gyerekét. De vajon hol van ennek a határa? Nyilván az egyéni teherbíró képesség, a családi logisztika és persze a pénztárca is korlátot jelent. Mielőtt bárki azt írná, hogy biztos szülő saját meg nem valósított vágyait éli ki a gyereken, arra azt tudom mondani, hogy én is jártam tornázni és angolra gyerekként, mondjuk a hangszer kimaradt az életemből, és nem bánom, hogy legalább egyik gyerekemnek ez is megvan egyelőre, de ki tudja hogy alakul még.

Szerintetek mennyi a sok vagy az elég? Ti hogy osztjátok be az időt, hogy bonyolítjátok a logisztikát?

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.