Nem mehetünk el most már szó nélkül amellett, hogy terjednek a hírek a Facebookon, és az Indexen is szólt már róla cikk, hogy egy alighanem zavarodott nő gyerek(ek)et próbál elcsalni, elvinni a XIII. kerületben egy iskolából, Óbudán egy játszótérről, bár az még nem nyert megerősítést, hogy ugyanarról a nőről van szó.
Szerencsére eddig egyszer sem járt sikerrel, tehát bűncselekmény egyelőre nem történt, de a rendőrség már készített fantomképet a nőről. A szülőkben azonban az ilyen hírek óhatatlanul elültetik a félelmet, de az aggodalmat legalábbis. Persze mindenki megpróbálja megóvni a gyerekét, én is újra végigbeszéltem velük, hogy senkivel nem elmenni, akit nem ismernek, és akkor se, ha azt kéri, hogy a kiskutyáját segítsetek neki megkeresni.
Hiszen a legtöbb gyerek szeret segíteni, sőt bele is van nevelve sokakba, hogy ez egy erény, így bizonyos szempontból nem meglepő annak az angol kísérletnek az eredménye, amire mindenki felkapta a fejét az elmúlt hetekben, hogy milyen gyorsan rávehet egy gyereket, akár egy idegen, hogy elmenjen vele, ha megfelelően lát hozzá.
Persze a nő, akiről az utóbbi hírek szólnak azért is tűnik inkább zavarodottnak, mert nem nagyon taktikázik, és olyan helyeken próbálkozik, ahol ugyan a nagy számok törvénye alapján akár sikerrel is járhatna, viszont azért a felügyelet is sokkal inkább jelen van. Ettől persze még nem feltétlenül kevésbé veszélyes.
Ugyanakkor egy ismerősöm éppen azt fogalmazta meg, hogy amikor a gyerekeket megpróbáljuk mindettől megóvni, nem ültetünk-e el bennük már nagyon korán paranoiát. „Valahogyan az motoszkál a fejemben, hogy már a kisgyerekeinkbe is beoltjuk azt az állandó gyanakvást és rosszhiszeműséget, ami szerintem nagyon megkeseríti később az életünket.
Szóval számomra dilemma, hogy amikor egy életre eldől egy gyerek attitűdje a világgal szemben, hogy nyitott, érdeklődő és jóhiszemű lesz-e, vagy gyanakvó, zárkózott és paranoid, szóval éppen ebben az életkorban mi magunk oltjuk belé a "normális" félelemérzetet és "normális" önvédelmet. Ettől is lesz azután később olyan ellenséges a világ..."
Erről az jut eszembe, hogy épp, amikor az eset kapcsán beszélgettem a gyerekeimmel a kislányom másnap mondta, hogy ő nem akar iskolába menni, mert fél, hogy a néni oda fog jönni. Aztán még délután is felemlegette, hogy de jó, hogy nem jött a néni. Kérdezgették, hogy milyen messze van tőlünk a XIII. kerület. Persze lehet, hogy valamit nem jól csináltam, talán kár volt a magát az esetet elmesélni, de úgy éreztem, az „általános hegyibeszéd" kevésbé lesz hatékony. De vajon mennyire „egészséges" elültetni a félelmet? Mennyire igaz ebben az esetben a „Jobb félni, mint megijedni."?
Persze fel kell készíteni a gyerekeket egyes eshetőségekre, hogy ne érje őket váratlanul, ha ilyen helyzetbe kerülnek. Régen a szülők a mutogatós és cukros bácsiktól óvtak, ma sokkal veszélyesebbek azok, akik valamilyen kütyü lehetőségét vagy akár csak a velük való játékot ajánlják fel. Ugyanakkor, szerencsére, a gyerekek nagy többsége aztán soha nem kerül ilyen helyzetbe.
A szülők pedig a túlóvással, a mindentől féltéssel ugyanúgy kárt tehetnek a gyerek fejlődésében, mert előbb-utóbb az alapvető jó szándék feltételezése és a bizalom hiánya lesz a legjellemzőbb. „A világ legrosszabb anyukája", Lenore Skenazy, akiről korábban már írtam éppen ez ellen a paranoia ellen próbál tenni, hogy a szülők ne zárják be teljesen a gyerekeiket, mert ezzel teljesen önállótlanná és éppen ebből fakadóan védtelenné is teszik őket. A korábban gazdasági újságíró, mára gyermeknevelési tanácsadóvá vált Lenore Skenazy adatokkal is bizonyítja, hogy a világ nem veszélyesebb, mint régen volt, nem történik több bűncselekmény például az Egyesült Államokban sem. A ránk zúduló információk azonban félelmetessé teszik környezetünket, hiszen azt is tudjuk mi történt a világ legtávolabbi szegletében, ki, mit tett, kivel; ezt ontják felénk a híradások, és mint tudjuk arról, ami nem történik meg, nincs hír.
Mindezzel, hangsúlyozom, nem azt szeretném mondani, hogy nem kell a gyerekeket figyelmeztetni, felkészíteni, és megvédeni minden rossztól, amitől csak lehetséges. Hiszen akivel mégis baj történik, annak a gyereknek a családját a legritkábban érdeklik a statisztikák, mert nekik csak az az egy gyerekük az egyszeri és megismételhetetlen, mégis arra is fontos gondolni, hogy ne állandóan gyanakvó és félő gyerekeket neveljünk, aki már a kertben sem mer egyedül játszani, vagy elmenni valahová, mert konstans félelemben él attól, hogy elrabolják vagy bántják.