Felkaptam a fejem, amikor megláttam a címet, ami egy neten végzett brit kutatáson alapszik, ugyanis elmúltam 32. Az eredmény azt mutatja, hogy 32 éves korunk után visszavonhatatlanul szüleink, persze fiatalabb „levonatává" válunk, bármilyen lázadók is voltunk korábban.
Én ugyan soha nem voltam igazán lázadó, néha eszembe is jut, hogy nem volt nagyon nehéz dolga a szüleimnek, nem voltam nagyon bulizós, lógós vagy minden lében kanál típus, inkább „jó kislány". Mindez pesze nem csak „áldott jó" természetemből ered, hanem nyilván éppen a szüleimnek is köszönhető. Lehet, hogy erre valaki épp azt mondja kell az a lázadás. Lehet. Én minden esetre tartok a gyerekeim kamaszkorától, ami rohamléptekkel közelít, bár még nem érkezett el. Ugyanis szerintem a körülmények nagyon sokat változtak ahhoz képest, amikor én tinédzser voltam. Nem mondom, hogy jobb vagy rosszabb, ebben vagy abban, hanem egyszerűen más.
Mindenesetre abban azért kételkedem, hogy szakasztott Anyukám lennék. Most térjünk vissza egy kicsit az eredeti kiindulópontunkhoz, a felméréshez. Amely szerint a változás éppen annak köszönhető, hogy gyerekeink lesznek. A 30-as éveik közepére a felnőttek felfedezik magukon azokat a viselkedésmintákat, esetleg intő mondatokat, amiktől tini korukban borsódzott a hátuk, amikor saját szüleiktől hallották. A karrierépítés, a családfenntartás és a gyerekek érkezése, ennek felelőssége, kétségtelenül komoly erőpróba és változás az ember életében. 20 megkérdezettből mindössze 1 állította, hogy nem változott hatalmasat az élete a gyereke érkezésével.
Hétből hatan mondták, hogy félnek attól, hogy kezdenek saját szüleikké válni, legtöbben (10-ből 4) a 32 éves kort nevezték meg a folyamat kezdeteként. (A többi kormegjelölés jobban szórt, de egy valaki szerint már 25 évesen elkezdődik.) Összességében 70%-a válaszadóknak úgy érzi, hogy szülőnek lenni nehezebb, mint várták.
Arra, hogy mi változott, mióta szülők lettek, olyan példákat soroltak fel, hogy anyuka már nem egy rock sztárért olvadozik a képernyő előtt, hanem a gyerekcsatorna műsorvezetőéért, vagy a legmókásabb, egy anyuka, aki amikor egyedül autózik, akkor is vidáman mutogat a traktorra. Ami pedig velem is gyakran megtörténik, azt egy apuka mondta el, hogy elkészíti a teáját, majd 24 óra múlva veszi észre, hogy érintetlenül hagyta, mert a dolgok folyása közben elfelejtette meginni.
Én a legjobban azt szeretem, amikor a filtert felejtem benne órákra, vagy elindulok magamnak újra készíteni, és akkor veszem észre, hogy langyos a vízmelegítő, és eszembe jut, hogy a folyamatnak egyszer már korábban is nekiindultam. A dolog tehát nem egyszerű.
Hogy olyan leszek-e mint Anyukám? Nem tudom, számomra a legfeltűnőbb különbség például az aggódás a gyerekekért, egyelőre én nem látom magamban, hogy én olyan aggódó szülő lennék, amilyen ő volt, vagy amilyen nagyszülőként is. Én azt gondolom, többet hagyok a gyerekeknek, akár megtapasztalni is, persze ezt ők (nagyszülők) nyilván gyakran túl soknak is tartják. Ebből lehetnek alkalom adtán a jó kis feszültségek. Vannak talán generációs különbségek, illetve a korral is változik az ember, így ha nem is 32-vel, de később akár ez is bekövetkezhet. Persze mondatokra saját dorgálásaimból vagy intéseimből én is ráismerek...
Ti hogy vagytok ezzel?
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
