Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálunk teljes erejével dühöng a focikártyák gyűjtése és csereberéje. El kell ismerni, nem akármilyen üzleti fogás és ötlet. Ráadásul minden egyes focis eseményre ki lehet adni egy újabb albumot, a gyerekek pedig hatalmas vehemenciával vetik bele magukat az újabb csapatösszeállítások gyűjtésébe.

Ráadásul a kártyákkal úgy van az ember, hogy egy-egy csomag nem is olyan nagy összeg, de ugye a sok kicsi sokra megy, pláne, hogy egy-egy kártya jó néhányszor megjelenik a csomagokban - micsoda szerencse, hogy lehet cserélni! Így egy-egy album, tele kártyákkal már több tízezer forintba is fájhat.

Fiaméknál a dolog olyan szintre jutott, hogy még az osztálykirándulásra is magával cipelte az albumot, és persze a szünetekben is a cserélgetés volt az egyik fő tevékenység (már ha éppen nem fociztak...). Barátaink mesélték, hogy náluk a tanító nénik már korlátozták a játékot, mert az órát is zavarta.

Nálunk inkább csak a feszültség éleződött ki időnként, amikor valakinek elveszett a kártyája vagy éppen felmerült a gyanú, hogy valaki valamelyiket elvette, vagy nem a megfelelő „értékben" cseréltek.

Az egyik hatalmas drámát az okozta, hogy egyik pénteken bent maradt az album. Teljes volt a pánik, pedig szombat reggel bementünk érte a suliba, de eltűnt a padból. Szerencsére az előrelátó tanító néni vitte el a tanáriba, amikor észrevette, hogy ott maradt és nincs gazdája. Bizony nagy érvágás lett volna, ha eltűnik.

Környezetünkben szinte minden fiúgyereket megfertőzött ez a mánia, éppenséggel persze az is egy szempont, hogy ha gyerekes családokkal találkozunk, rögtön megvan a közös pont, a fiúk között, de néha még a lányok is csatlakoznak. Leülnek, cserélnek, kártyáznak a lapokkal.

A dolognak persze több jó oldala is van, az egyik, hogy megdöbbentő részleteket jegyeznek meg az albumban szereplő focistákról. A fiamat, ha ilyen témában kérdezem (már ha tudnám relevánsan kérdezni), egy lexikon is megirigyelhetné.

A másik pozitív oldal szerintem az, hogy megtanítja a gyerekeket a jó értelemben vett „üzletelésre", arra, hogy valaminek az értéke időről időre a kereslet-kínálat függvényében változhat (ugye nem feltétlenül a legjobb futballistáról kiadott kártya a legértékesebb, hanem a legritkább), és ami még nagyon fontos: megtanítja őket arra, hogyan kell kompromisszumos, mindenki megelégedésére szolgáló megoldást találni.

Gyűjtés persze mindig is volt, kavicsot, szalvétát, bélyeget, képeslapot, matricát, radírt vagy bármi egyebet mindig is gyűjtöttünk, és ez egy jó játék. Amúgy még mindig értelmesebbnek tartom, mint egyes mostanában kapható műanyag sorozatjátékokat, amiket zacskókban lehet vásárolni.

A cél persze ott is az, hogy minél több darab legyen meg, csak ezekkel sok esetben még kezdeni sem lehet semmit. Így ez még talán mindig jobb, mégis egy komoly csapda, egészen addig, míg az egyik gyűjtőszenvedély helyét át nem veszi egy másik.