Miközben sok helyen azt hallani, hogy dicsérni kell a gyereket minél többet, hogy az önértékelése épüljön, mások azt mondják, hogy a gyerekek a sok nem is megalapozott dicséret miatt nincsenek tisztában a valós képességeikkel, esetleg elbízzák magukat, de akár az önértékelésük is sérülhet.
Olvastam erről egy érdekes cikket, és beszélgettem is róla különböző emberekkel. Miközben lehet, hogy Amerikában már túl sok a dicséret, Magyarországon sok szülőnek még mindig nem árt tanulni ezt a műfajt. Itt igenis számítanak a kulturális különbségek, a beidegződések, és nem utolsó sorban az oktatási rendszer is, ami azért valljuk meg, nálunk nem igazán az önbizalom erősítésére, a magabiztosság kiépítésére épül.
A szakemberek szerint jól dicsérni fontos, a cselekedetet, a valódi teljesítményt magát érdemes dicsérni. Nem általánosságban vagy egy tulajdonságot, mert az akár később gátlásokat is kialakíthat. A gyerek ugyanis attól kezdve ennek a képnek igyekszik majd megfelelni, és kevésbé akar új kihívásokat keresni, új dolgokat kipróbálni, mert fél, hogy az esetleges kudarc éppen a róla alkotott, mondjuk „okos" képet rombolja.
Carol Dweck a Stanford Egyetem professzora éppen ebben a témában folytatott mélyreható kutatásokat több évtizedig, és azt találta, hogy a nem „jó" dicséret éppenséggel károsan hathat az önértékelésre, ami ezért sérülékennyé válhat. Ellenben, ha a szülő a folyamatot dicséri, az erőfeszítést, ahogy a gyerek megoldja a problémát, akkor a gyerek jobban fog teljesíteni és keresni fogja a kihívásokat.
A professzorral az azóta megszűnt Kihívás című műsorban készült beszélgetés a Kossuth Rádióban, aki elmondta, hogy az Egyesült Államokban létezett egy úgy nevezett „Önbizalom mozgalom", ami azt tanította a szülőknek, hogy a legfontosabb dolog, hogy önbizalmat adjanak a gyerekeiknek, és ezt úgy kell csinálni, hogy dicsérik az intelligenciájukat, tehetségüket. Úgy beépült a köztudatba, hogy már ezt diktálta a józan ész.
Az iskolákban a tanárok fontosabbnak tartották az önbizalom fejlesztését, mint például a matematika, az olvasás tanítását. Manapság is van, ahol így gondolják. Az valóban fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a bőrükben, de ennek nem ez a módja. Meg kell tanítani őket, hogy szeressék a kihívásokat, szeressenek tanulni. Hogyan próbáljanak meg nehéz feladatokat megoldani, ezzel építve és fenntartva saját önbizalmukat.
Azt is elmondta, hogy hogyan csinálták a vizsgálatokat: „Sima IQ tesztet adtunk a kezükbe. Aztán az egyik gyereknek az intelligenciáját dicsértük, a másiknak azt mondtuk, hogy milyen keményen dolgozott, a harmadiknak pedig egyszerűen, hogy ez egy jó eredmény. Az első gyerek ez után egyszerű feladatot kért, nem olyat, amiből tanulhatna, mert nem akart hibázni. A második gyerek további kihívásokra vágyott, tehát már itt nagy különbséget láttunk. Aztán, amikor valóban nehéz feladattal állítottuk őket szembe, akkor az első gyerek elvesztette a motivációját, önbizalmát, nem tudott úgy teljesíteni, végül teljesen feladta. A második szerette a nehéz feladatot, dolgozott rajta. Sőt az intelligensnek mondott gyerek végül hazudott az eredményeiről a többieknek. Annyira meglepett minket is, hogy ilyen markáns eredményeket kaptunk, hogy ötször végeztük újra a vizsgálatot, de mindig ugyanarra jutottunk."
A kutatásokból könyv is született, ami sok mindenben ellentmond a divatos nevelési elveknek, de mint a professzor mondta, ezek az elvek is időről-időre változnak, amit józan észnek gondolunk, az sem mindig igaz. Ugyanis a józan észre is befolyással van a mindenkori kultúra, ami éppen vagy jó, vagy nem a gyerekeknek. Ezért van szükség a kutatásokra. "A mi szüleink nem dicsértek minket állandóan, az ő kultúrájuknak nem volt a része. Sok szülő mondja, hogy őt sem dicsérték mindig, de ők maguk, mintha agymosáson mentek volna keresztül, dicsérték a gyerekeiket, akik aztán kevésbé érdeklődőek, kevésbé rugalmasak mint ők maguk voltak. A kultúra befolyásolja mit is gondolunk, mi is minősül józan észnek."
Ez a kulturális különbség, ahogy ezt az elején is említettem, azért komoly hatással van, így a magyar gyerekeknél egyelőre nem kell attól tartani, nyilván nagy általánosságban, hogy túltengene a dicséret és az önbizalom. Ezt hangsúlyozta ugyanebben a beszélgetésben Futó Judit gyermekpszichológus is, ahogy azt is, hogy a reális dicséret a fontos. A valós sikert, a hozzá vezető utat kell méltatni, a gyerekhez önmagához mérten. Ugyanakkor az is cél, hogy a gyerek el tudja viselni a kudarcot, tudja tovább csinálni, tanulva a korábbi hibákból. Ha reális a dicséret, akkor alakul ki magában a gyerekben is a kép, ami alapján a saját tetteit is értékelni tudja.
Az ember próbálkozik, de nem minden mondatot gondol végig mindig, mielőtt kimondja. Arra már a kezdetektől nagyon igyekszem figyelni, hogy ha valami nekem nem tetszőt csinálnak, akkor ne őket szidjam, hanem azt, amit akkor és ahogyan csináltak.
De mennyire lehetünk őszinték a gyerekekkel, amikor elénk hozzák az alkotásaikat, és bár a sajátjáé minden szülőnek a legszebb, mégis meddig mondjuk azt, hogy nagyon jó lett, vagy nagyon szép, amikor esetleg nem is annyira, mert hazudni nem szép, különösen az ember gyerekének. Főleg azért, mert úgyis megérzi, ha a dicséret nem őszinte.
Én ezekben az esetekben azt az utat szoktam választani, hogy a kép vagy tárgy azon részleteit dicsérem meg, amit annak is tartok vagy a cselekvésből azt, amiben fejlődött, és mondok egy valamit, amin még lehetne alakítani, akár tovább rajzolni, vagy kicsit jobban kidolgozni. Nem biztos, hogy ez a jó módszer, ti hogyan csináljátok?
És a külsővel kapcsolatos önképről még nem is esett szó, ahol a szülői visszajelzés szintén kardinális kérdés...
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
