Az amerikai Benjamin Price két éves kora óta jár moziba, és nem „kiskereskedelmi" mennyiségben fogyasztja a filmeket. Ugyanis évente körülbelül száz filmet néz meg, és mióta írni tud, már véleményt is formál róla a szélesebb közönség számára saját blogján.
Persze a száz film nem csak a mozikban jön össze, mert kérdés, hogy lenne-e ennyi neki való film egy év alatt a filmkínálatban, hanem otthon is. Valamint nem szorítkozik kizárólag a gyerekfilmekre, hanem például olyan klasszikusokat is megnéz, mint az „Álom luxuskivitelben". Persze az már egy másik kérdés, és szerény magánvéleményem, hogy vajon mennyi megy át mondjuk ebből a filmből egy hétévesnek.
Megnézegettem az oldalt, a „kritikák" nagyjából 6-10 sorosak, kiemelik a színészi teljesítményt, animáció esetén is azt, hogy a karakter milyen jól „játszik". Két mondatban szerepel a történet lényege, hogy őt mennyire ragadta meg a sztori. A csillagok pedig jelzik, hogy mennyire nyerte meg tetszését összességében egy film.
Azért nem nevezném kifejezetten kritikai mélységnek, amit a kisfiú megvalósít, de egy hétévestől ez az összeszedettség és a saját vélemény megfogalmazása is mindenképpen szép teljesítmény, és főleg jó indulás.
Fő erénye pedig, ahogy nem is fair felnőttként ezen fanyalogni, az, hogy más gyerekek kaphatnak egy véleményt a saját korosztályuktól, saját nyelvezetükön. A Washington Post cikkéből kiderül, hogy Benjamin nem is elégszik meg azzal, amit már tud, hanem olvassa a mozimagazinokat és persze filmkritikus szeretne lenni.
Nálunk érdekes módon nagyon lassan indult a mozi szeretete a gyerekeknél, amit lehet, hogy a fiamnál az első élménynél mi rontottunk el, nem készítettük fel eléggé, hogy mi várja. Bár mondtuk neki, hogy nagy lesz a vászon és sok ember lesz, mégis megijedt, három éves volt. Ha jól emlékszem legalább két vagy három évbe telt mire rá tudtuk venni, hogy elmenjünk moziba. A húgának nem volt ilyen traumatikus élménye, mégsem vonzotta a mozi, ő is kb. 4-5 éves volt, mire kedve lett kipróbálni. Azóta persze már nagy a lelkesedés.
Kezdetben csak rajzfilmeket néztünk, ami éppen a kínálatban szerepelt, és úgy ítéltük meg, hogy nem túl bugyuta, de nekik való. Azért nagy előnye a mai rajzfilmeknek, hogy a készítők a poénok szintjén a szülőkre is gondolnak. Aztán persze DVD-n mentek a mi gyerekkori kedvenceinket (Vuk, Szaffi, Az erdő kapitánya, Macskafogó), és Disney-klasszikusokat. Mostanában pedig az úgy nevezett családi filmek is mennek, már „rendes" szereplőkkel. A régiek, mint az E.T. és a Casper, és az újak, mint Az igazi kaland is.
Maga a gyerek által írt blog pedig szerintem egy valóban kreatív lehetőség arra, hogy a gyerek értelmesen használja az internetet, aminek kérdéséről már ezen a fórumon is több vita folyt. Így a gyerekek alkothatnak, valami olyasmiről írhatnak, ami az érdeklődésüknek megfelel, és egyben látható és visszakereshető lenyomata van annak, amit csinálnak.
