Miközben a feleség minden idejét lefoglalja az újszülött, a férj szép lassan a háztartás rabszolgájává válik: takarít, mosogat, bevásárol, főz. Aztán az asszony egy szép nap arra ébred, hogy a vicces, kedves férfi sehol nincs.
A napokban futottam össze a következő történettel és úgy gondolom, megéri röviden írni róla, és kíváncsi vagyok a véleményetekre is.
Az alaphelyzet a következő: adott egy házaspár, melynek nemrégiben született meg a második gyermeke (az első is még totyogós). A férfi rendes férjként rengeteget segít a házimunkában, kicsit talán túl sokat is. És ez meglepő módon nem az ő, hanem a felesége véleménye.
A férfi végzi a házimunka nagy részét: mos, főz, takarít, bevásárol, miközben persze dolgozik is, mert kímélni szeretné a feleségét, akit teljesen lefoglal a két gyerek.
Eltűnt a mosoly
Az asszony viszont egyfelől attól tart, hogy a férfi túlhajtja magát, másfelől aggasztó jeleket kezdett észrevenni rajta: a korábban vicces, jópofa férfi elkezdett bezárkózni, már ereje sincs a mosolygásra, márpedig (mint a nő mondja) ő nem a munkához való hozzáállása, hanem a személyisége miatt ment hozzá.
Az asszony idejét lefoglalja a két gyerek, a szoptatás, ráadásul az újszülött leginkább csak a karjaiban hajlandó elaludni. Ebben a helyzetben hiába szeretne, nem nagyon tud segíteni a férjének.
A nőnek egyfolytában bűntudata van és úgy érzi, nem tesz eleget azért, hogy levegyen a férje vállára nehezedő terhekből. „Nagyra értékelem a segítségét, de az alap dolgokon túl jobban örülnék neki, ha inkább mellém heveredne, vagy aludna, mint hogy megpróbál úrrá lenni mindenen. Imádom a férjem, ő a legédesebb, legszeretőbb, leggondoskodóbb férfi és csodás apa, de manapság egyre jobban hiányzik a pozitív, mókás oldala. Aggódom, hogy előbb-utóbb belebetegszik a hajtásba" – mondja a nő.
Merre tovább?
Mi lehet a megoldás ebben a helyzetben, mit gondoltok? A szoptatással nincs mit tenni, de én azért mindenképpen beszereznék egy babahordozót, így nem kellene állandóan kézben tartani a gyereket akkor sem, ha másképp nem nyugszik meg.
A másik lehetőség, ami persze erősen pénzfüggő is, hogy legalább átmeneti időszakra és persze csak időnként keríteni valakit, aki segít a háztartási munkákban. Ami anyagilag persze lehet megterhelő, de hosszú távon alighanem kifizetődő, hiszen annál biztosan nem lehet drágább, mint ha a család egyetlen kereső tagja belerokkan a munkába.
Nehezebb kérdés a dolog érzelmi része, amihez viszont őszinteség és nyíltság kell. Hiszen nem kizárt, hogy a férfinek fogalma sincs arról, hogy a feleségének fontosabb lenne egy-egy bújás, ölelés, mint a ragyogó konyha.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mindez akár egy enyhe, vagy kezdődő depresszió jele is lehet. Lehet, hogy az, hogy beleveti magát a házimunkába csak a jele annak, hogy valami nem stimmel.
Az újszülött és a sokk
Vannak, akik számára az első gyerek születése jelent sokkot, de akadnak olyanok, nem is kevesen, akiknél a második babával jön el ez a pillanat. Úgyhogy az sem kizárt, a férfi a házimunkával próbálja megtalálni a lelki egyensúlyát, és helyét a kibővült családban. Ebben az esetben viszont talán érdemesebb hagyni, hadd csinálja, nem?
Ebből is látszik, nagyon nehéz általános tanácsokat adni, hiszen minden helyzet más és más, és az apró jeleket csak az tudja összerakni, aki nap nap után együtt él a jelenséggel.
Mit gondoltok?
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
