Jó lenne, ha így lenne. Sokat mondják a szakemberek, hogy mennyire fontos a mese a szülő-gyerek kapcsolatban és a későbbi olvasásszeretet kialakításában. Van, ahol a meggyőzés úgy látszik hatékony, mert egy generáció alatt megduplázódott a mesélő szülők száma.
Mindjárt a fent említett dolog részleteibe is belemegyek, de először jöjjön a személyes példa, hogy a dolog tényleg hatékony. Mi kezdetektől mesélünk a gyerekeknek, egy ideig szigorúan felváltva tettük, hogy apa és anya is kivegye a részét a dologból. Így tíz év után a dolog rendszere már nem ilyen szigorú, de most is igényt tartanak az esti közös mesélésre, attól függetlenül, hogy mindketten önállóan is olvasnak.
A dolog ott kezdődött, hogy már megszületésük előtt apjuk a pocakomnak is mesélt Micimackót, rendszeresen. A dolog vizuálisan talán egy picit szürreális, de ugye az ma már bizonyított tény, hogy a baba hallja a kinti hangokat is, mi több azok hatással is vannak rá. Nem gondolom, hogy a Micimackót, mint történetet fogta fel, de az apjuk hangját, a beszéd dallamát biztosan.
Aztán egy ideig énekeltünk, majd jöttek a saját kitalált és a felolvasott rövidebb, később hosszabb mesék, regények. Lassan az ifjúsági témakörnél tartunk, és őszintén bevallom én nagyon élvezem az esti alkalmakat, és magukat a könyveket is. Egy részüket persze én is olvastam gyerekkoromban, mert az ember saját élményeiből merít, egy másik része viszont teljesen új, főként a mai kortárs gyermekirodalomból, magyar és külföldi egyaránt.
Büszkén jelenthetem, hogy mindkét gyerek imád olvasni, mondjuk a nekik olvasáson kívül a mi kezünkben is látnak rendszeresen könyvet, nyilván ez is hozzájárul; meg van is mihez nyúlniuk, amikor választani akarnak. Elég komoly méreteket ölt a saját kollekció, de könyvtárba is járunk. Nálunk már inkább az a probléma, hogy étkezésnél rájuk kell szólni, hogy tegyék le a könyvet vagy az autóban tartok attól, hogy elszédülnek a sok lefelé nézéstől. De ez legyen a legnagyobb bajom.
Visszatérve a poszt elején említett bíztató adatokhoz, amelyek Nagy-Britanniából származnak. Míg egy generációval ezelőtt a szülők kb. 37%-a mesélt legalább ötször egy héten a gyerekeinek, addig ma ez a szám 70%. Igaz, a mesék néha lerövidülnek, vagy a klasszikusnak csak egy zanzásított változatát mondják el, van aki a mesemondó hagyományokat folytatva saját életükből is beleépít a mesébe, egy kicsit alakít rajta. Mások egy kis plusz „izgalmat", popsztárokat vagy a királyi családot építik bele a mesékbe.
Az 1100 ember megkérdezésével elkészült felmérésből az is kiderül, hogy leggyakrabban az anyák mesélnek, 26%-ban az apák, 5%-ban a nagyszülők. Vannak, akik nem tudnak rá külön időt szakítani, hanem például fürdés vagy fogmosás közben mesélnek. A gyerekek harmadának csak 7 perc mese jut. Ez talán nem ideális, de biztosan jobb mint a semmi.
Az már újfent magánvélemény, hogy azért a minőség nem mindegy, hogy miből mesélünk, mert nyelvileg azért lehet találni néhány eléggé elrettentő példát, meg nagyon egyszerűre lebutított klasszikus meséket, amiktől az embert kirázza a hideg.
Remélhetőleg nálunk sem feleslegesen hangsúlyozzák az ezt fontosnak érző pedagógusok, pszichológusok, hogy milyen fontos szerepe van az így együtt töltött időnek a kisgyerek fejlődésében.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
