Terjed a hülyeség a Facebookon, ugyanis egy magát mértékadónak nevező online magazin (bár ugye az önmegjelölés ritkán jelent bármit) hosszú cikkben taglalja, hogy miért híve a fizikai fenyítésnek, büntetésnek. Őszintén nem szeretném népszerűsíteni, így nem linkelem be, de aki akar keressen rá. A cikket egy asztrológus-metafizikus írta, arról, hogy miért is nevel hibásan a szeretet.

Akkor padlóztam le először igazán, amikor odáig jutottam a cikkben, hogy szerzője szerint a gyerek 14 éves koráig önálló gondolkodásra képtelen lény, mert nincs meg ehhez a „szellemi szerve, kapacitása". Hú, mit szólnának ehhez vajon a középiskolába készülő vagy már abba járó, na meg az összes többi fiatal. Akkor ugyan mik ők? Egy zsák krumpli, akit lehet erre vagy arra rúgni? De ha nem is őket vesszük, hanem a jóval zsengébb korú gyerekeket, akkor őket minek tekintjük?

A következő mellbevágó rész szerint, tulajdonképpen szellemi fejlődésében gátolja a szülő azt a gyereket, akit hibás magatartása esetén nem fenyít meg legalább egy pofonnal, rácsapással, mert így a gyerek nem szerzi meg úgymond az elemi, testi tapasztalatot.

Egy a probléma: aki ezt teszi, az törvénytelenül cselekszik, vagyis bűnt követ el, mert a gyermekvédelmi törvény kimondja, hogy a gyereket nem szabad megütni. Ugyanúgy, ahogy egy felnőttet sem legyinthetsz meg vagy teríthetsz le az utcán jogkövetkezmények nélkül, mert nem tetszik valami, ezt egy gyerekkel szemben sem lehet megtenni, az otthon négy fala között sem.

Attól, hogy a gyerek gyerek, még nem lehet vele megtenni bármit. Hányszor, de hányszor hangsúlyozták már gyermekvédelmi szervezetek munkatársai, hogy ebből a szempontból nincs megengedő magatartás, mert a magyar társadalomban még mindig él, hogy „egy pofon nem a világ", meg az „engem is elvertek atyailag néhányszor, mégis ember lett belőlem" hozzáállás.

Vagyis a társadalom egy része még mindig elfogadhatónak tartja a fizikai fenyítést, sőt sokszor a gyerekek is azt válaszolják a kérdésekre, hogy igen, megütheti a szülő, ha ő rossz, mert nincsen tisztában saját jogaival. A szülők pedig azt mondják, „hogy megüthetem, de csak egy kicsit". Nem véletlen folytat az UNICEF kampányt ennek megváltoztatása érdekében.

Mielőtt pedig sokan nekem támadnának, nem az a véleményem, hogy a gyerekeknek nem szükséges korlátokat állítani és fegyelmezni őket, de igen egy gyereknek meg kell tanulnia az értelmes határokat, és nem tehet meg mindent, amihez kedve van, hiszen a rendszer, a társadalom, a család nem így működik. Nem veszélyeztetheti például saját vagy más testi épségét, de azt gondolom, hogy ezt más módon is el lehet érni.

Azt, hogy nem tekinti önálló gondolkodó lénynek a gyereket teljes képtelenségnek tartom, nem irigylem a szerző lányait. Végül pedig álljon itt a Gyermek Jogairól szóló Egyezmény a témát érintő pontja, ahogy ezt a cikk alá kommentelők többen is idézték, az UNICEF plakátjáról, gyereknyelven: „Senkinek nem szabad fizikailag vagy bármilyen más módon bántania téged, a felnőtteknek biztosítania kell, hogy semmiféle erőszak, zaklatás vagy elhanyagolás ne érjen. Még saját szüleid sem bántalmazhatnak." 

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.