Persze nagyon sok minden, és itt most nem a komoly és súlyos érzelmi mondanivalóra gondolok, hanem sokkal inkább a dolog akár infantilis részére. Hogy az ember újra gyerek lehet büntetlenül.
Szokás mondani, hogy az az igazán boldog ember, aki meg tudja magában őrizni a gyereket. Szerintem ez is az egyik legjobb dolog a szülőségben, hogy az emberre senki nem néz rá furcsán, mint mondjuk egy felnőttre nézne magában, ha a földön kúszik-mászik, babázik, autózik, buborékot fúj, stb. Sőt szakemberek bátorítják, hogy vegyen részt a gyerekkel együtt a tevékenységeiben.
Nektek volt hasonló élményetek, vagy olyan újraélt játék, amit különösen élveztetek „újra gyerekként”? Én például így voltam a fent említett szappanbuborék fújással, az ugrókötelezéssel, amit persze közel sem bírok úgy szusszal, mint valamikor, amikor még az volt a tét, hogy egy ugrás alatt hányat tud pörgetni az ember, ma már inkább az, hogy át tudom-e ugrani mondjuk tíznél többször megállás nélkül. Nálam fittebb anyukák persze emelhetik a tétet!
A másik vicces ebben a műfajban, hogy úgy látszik, vannak örök dolgok, amik nem mennek ki a divatból, akár a tapsolás párban, vagy a gumiban ugrálás. Illetve nem hagyhatom ki a homokozót, persze lehet, hogy ez az én egyéni mutációm, de én nagyon szerettem építkezni a homokban, alagutakat ásni, de főleg vulkánt csinálni, amire az egyik unokatestvérem tanított meg annak idején. De úgy igazából. Megraktuk papírral és fával, meg be is gyújtottuk, mondjuk nem a játszótéri homokozóban, hanem a Balatonon, a telken. Hatalmas élmény volt, ahogy az volt az én gyerekeimnek is.
Nemrég olvastam egy posztot arról, hogy valakit mennyire idegesít, hogy egész nap a gyerek szintjén kell mozognia, az ő tevékenységeiben részt venni, ami valóban kimerítő, sőt idegesítő néha, főleg ha ez a permanens állapot. (Ami ugye adott néhány évig, amíg anya vagy apa az elsőszámú játszótárs.) Csak azt szeretném jelezni, hogy érdemes egy kicsit másik szemüvegen keresztül is megnézni a dolgot, csupán önzőségből is.
Igen, sokszor előfordul velem is, hogy este végiggondolom, mennyivel jobb lehetett volna az adott nap, sőt mennyivel jobbra terveztem, de mégsem úgy alakult, mert volt önzőzés, meg hisztizés, meg veszekedés. Aztán sajnálom, hogy talán nem úgy reagáltam, lehetett volna türelmesebben, mert akkor hátha másként alakul, de nem megy mindig, ebbe pedig nem árt, ha belenyugszunk vagy megbékélünk, hogy elég, ha „elég jó szülők” vagyunk, és amikor lehet, élvezzük.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.