Biztosan én vagyok nagyon szűklátókörű, de egyszerűen nem bírom befogadni ésszel, hogy emberek hogy kockáztathatják a saját gyerekük és mások egészségét azzal, hogy nem oltatják be őket olyan betegségek ellen, amelyeknek a következményeivel éppen azért nem találkoztak, nem látták, mert a betegségek az oltásoknak köszönhetően eltűntek. De ha így haladunk, lehet, hogy hamarosan nem így lesz…
Ne mondjon a gyerek Lackfit és Varrót… Ettől kész vagyok, és már nem egyszer, nem egy helyről hallom. A szomorú pedig az, hogy ezt nem akárkik mondják, hanem tanítók a gyerekeknek illetve szülőknek az iskolában vagy éppen szavalóverseny előtt. Nem tudom megérteni, hogy miért, egyáltalán honnan jön ez az ellenállás, gyakran fiatal tanerőknél, akiknek az is a feladata lenne, hogy a klasszikusok mellett a kortársat is megmutassák a gyerekeknek, akár kalauzolják őket a választásban.
Mitől félünk szinte megmagyarázhatatlanul? Vannak félelmek, amik néha egészen felnőttkorig is megmaradnak, és már az eredetükre sem emlékszünk, hogy miért is félünk az adott dologtól? Vagy éppen nagyon is? Mert valaki vagy valami elültette bennünk a félelmet.
Most a korizás hozta ki belőlem az írhatnékot, az ezzel kapcsolatos félelmek, valamint a valamivel távolabbi képzettársítások. Nem is olyan régen egy Facebook posztra emlékszem, amelyben valaki olyan grafikákat készített, amelyben az emberek irracionális félelmeit jelenítette meg. Az egyik igen szemléletes kép korcsolyával levágott kezeket ábrázolt. És igen, ettől valóban félek.
Nem tudok szó nélkül elmenni egy megható és megosztó kezdeményezés, és a rá adott reakciók mellett, aminek képeit nemrég láttam. Egy kilenc hónapig várt gyermeket, akinek az életéről az ember rengeteget tervezget már születése előtt, elképzeli, hogy milyen lesz, hogy alakul majd vele az élet, hogyan változik meg attól a perctől kezdve minden. Ha egy ilyen babát az ember születésekor vagy pár napon belül elveszít, esetleg halva születik, annál fájdalmasabbat nehéz elképzelni.
Az utóbbi napokban sokat lehetett hallani a kilencéves általános iskola tervéről, ennek kapcsán jutott eszembe, ha már megint változások lesznek a rendszerben, amely véleményem szerint (és a gyerekek kapcsán) első kézből szerzett tapasztalatom szerint még az első nagy átszervezéseket sem heverte ki, de ha már, akkor miért ne lehetne felvetni azt is, hogy milyen jó lenne később kezdeni az iskolai napot.
Egy művésznek persze bármi lehet vászon. Testfestőknek, tetoválóknak az emberi test. Jelen esetben pedig várandós nők kidomborodó pocakja. Kétségtelenül szebbek, mint a terhességi csíkok, bár egy kismama hasa láttán nem egy festmény elkészítése jutna eszembe, de hát nem is vagyok kreatív művész.
Ha már múltkor a szabadtéri játékok fontosságáról esett szó, meg hogy a mai gyerekeket, legalább is a nyugati kultúrában sok szempontból egy túlóvó, másrészt a technológiára alapuló környezet veszi körül. Akkor most jöjjön néhány kép egy igen látványos gyűjteményből, ahol a gyerekek éppenséggel a kinti játékokat élvezik, azokban merülnek el. Lehet az bárhol a világon, hiszen bizonyos tevékenységek univerzálisan örömet adnak a gyerekeknek.
Tanév közben rohannak a napok. Eleve ott a suli, a különórák, gyakran alig jut idő bármire is a hazaérkezés és a lefekvés között. Aztán egyszer csak itt a szünet, nyakunkba szakad a szabadság, helyesebben a gyerekekébe, és akkor most mi is legyen. Egy kedves ismerősöm mondta, igaz a saját gyerekeinek, hogy bizony újra meg kell tanulniuk játszani egymással, a játékokkal, mert el kell foglalniuk magukat.
Nem is olyan régen született egy poszt apukákról, ahogy gyermekük születését fogadják. Most apák napja közeledtével egy pár olyan képet osztanék meg veletek, amikor apukák olyan tevékenységet végeznek a gyerekeik körül, amit általában nem az erősebb nemmel hozunk összefüggésbe.
Vajon meddig megyünk el? Bár ma már időről-időre felröppennek hírek arról is, hogy valaki a szüzességét árulja interneten vagy a világháló nyilvánossága előtt lesz valaki öngyilkos. Persze szülést is lehetett nem egyet látni, az élet legintimebb pillanatai milliók szeme láttára. Most Amerikában még messzebb mentek. A természetbe viszik vissza a szülést, méghozzá valóságshow formájában.
