A mai posztot egy vendégszerző jegyzi, aki ráadásul férfi. Ami persze nem baj, főleg, hogy egy szerintem elég érdekes témával jelentkezett emailben, mégpedig a zenéről és a nosztalgiáról írt. Amíg ti olvassátok, én megyek is és meghallgatok valami jó kis zenét a nyolcvanas évekből…
Egy olyan jelenség miatt írok, amin elég sokat gondolkodtam mostanában, mióta lassan érintett leszek (erről majd később), és ami eléggé zavar is. Nem vagyok ugyan anya, csak egy (hol egyszerű, hol komplikált) apa, de nagyon hálás vagyok, hogy ha egyetlen poszt erejéig is, de befogadtok ide.
Két gyermekem van, akik most értek abba a korba, amikor komolyabban elkezdte őket érdekelni a popzene, azaz elhagytuk Halász Juditot és az Alma együttest (noha nekem egyikkel sem volt bajom, csak kb. 1300 órányi hallgatás után), és lassan megérkeznek a trendi előadók.
Ennek kapcsán gondoltam írni arról, ami engem eléggé zavar, nevezetesen a „régen minden jobb volt” hozzáállás.
Anno, még a születésük előtt élt bennem egy (azóta kiderült: balga) elképzelés arról, hogy amikor eljön az ideje, és a gyerekeim elkezdik szeretni az általam rémesnek tartott aktuális sztárokat, majd szépen leültetem őket és megmutogatom nekik az én kedvenceimet és elmagyarázom, szerintem azok miért jobbak.
Arra gondoltam, az egyszerűség kedvéért kezdhetnénk majd a The Beatlesszel, és aztán haladhatnánk tovább, jöhetne a Stones, aztán a Queen, az Aerosmith, majd a nyolcvanas évek sztárjai, a Duran Duran, végül ráfutnánk a kilencvenes évekre, Radiohead, Oasis, ilyenek. Végül a gyermekeim okosan rám néznének és belátnák, Apa milyen okos, meggyőző és elkezdenének jó zenéket hallgatni.
Iszonyatos hülyeség lett volna.
A minap éppen gyerekkorom (na jó: kiskamasz-korom) egyik nagy kedvencét, a Duran Durant hallgattam az autóban, üvöltött a Rio, húúú, milyen szuper az a basszustéma benne, és hogy szól a szaxofon, és közben végig pergett bennem a videóklip is. Aztán otthon véletlenül belefutottam egy A-ha nótába, wow, ez is milyen jó volt, együtt énekeltem Morten Harkettel… és akkor rájöttem.
Arra jöttem rá, hogy ezeket a zenéket a nyolcvanas évek felnőtteinek többsége ugyanúgy semmibe vette, divatprüntyögésnek tartotta, mint én most Miley Cyrust, vagy Justin Biebert. (Na jó, utóbbi az is…)
Ahova ki akarok lyukadni, hogy azért mondjuk a 80-as évek zenéinek egy jelentős része szemét volt, és csak azért szeretjük ma is, mert nosztalgiázunk, felidézi bennünk a tinikorunk, az iskolai bulikat, az első lassúzásokat.
Semmivel nem voltunk jobbak, mint a mostaniak. Justin Biebert hallgatnak? Mi George Michaelt szerettük (a Father Figure videója olyan botrányos volt, hogy emlékeim szerint betiltották). Felháborító, ahogyan Miley Cyrus twerkel? És amit Madonna művelt? Nem is beszélve Sabrináról, és Samantha Foxról!
Vagy ott van a One Direction, amibe csak azért hallgatok bele, mert nem lehet nem belehallgatni, de őszintén szólva a Bros mennyivel volt jobb? (És akkor a Modern Talkingot meg sem említem…) Na ugye!
Arra szeretnék kilyukadni, hogy a mai slágerzene semmivel sem rosszabb, mint a mi időnkben, csak más, és alighanem mi változtunk meg. Tudatosan próbálok nem ragaszkodni a régi kedvencekhez (bár jó őket néha újrahallgatni), tudatosan próbálok lépést tartani a gyerekeimmel és meglátni mindazt a jót a mai popzenében, amit ők látnak. (Noha én már aligha fogok 13 évesen lassúzni valami buliban…)
A gyermekeim generációja is elköveti majd a saját hibáit, zenei téren is, de ez nem baj. Ami pedig engem illet, remélem, megérem, és marad annyi humorérzékem majd, hogy 30 év múlva röhöghessek rajtuk, amikor az unokáimat osztják, hogy „bezzeg Justin Bieber mennyivel jobb volt”.