Ma valóban elindul az iskolaév, ami már a kezdete előtt jóval viharokat kavart, ahogy arról már itt a blogon is olvashattatok pár napja. Azóta van, ahol finomodtak a vonalak, és emberközelibbek lettek a kötelezően végrehajtandó változtatások, másutt azonban rengeteg egyéb az iskolán kívüli szempont is befolyásolja a lehetőségeket.
Így például Timi esetében is, aki igazán nagy családdal rendelkezik, amit önmagában sem könnyű koordinálni, ő viszont továbbra is szeretné kezében tartani az irányítást, hogy gyerekei egyedi igényeinek megfelelően tudjon nekik segíteni. Azonban, úgy tűnik, az irányítást most kivették a kezéből a négy óráig tartó iskolával. A poszt címét adta a levelének, amit a múltkori cikkre reagálva írt. Alább olvashatjátok.
„10 gyerek anyja vagyok. Az élet úgy hozta, hogy van öt nagy (a legnagyobb most kezdi az egyetemet), akik 15 felettiek és van 5 kicsi, akik 10 év alattiak. Mind édestestvérek, semmi sem indokolná, hogy ne a jól bevált rendszerben neveljem őket, hiszen a nagyokat már sikerült végigvinnem az általános iskola lépcsőin.
Most azonban rendesen pánikban vagyok. A 6. gyerekem egy kisfiú biztosan megsínyli ezt az egészet. Ő ugyanis egy csöppet magának való. Amikor egy év túlóvodáztatás után beírattam őt iskolába, úgy választottam neki intézményt, ahogyan szerintem a legjobb neki. Egy falusi kisiskolát, ahol ötödmagával volt elsőosztályos. ( Mi városban lakunk több iskolából választhatunk.)
Reggel buszra szállt és kettőre hazaért. Akkor megírta velem a leckéjét, átnéztünk mindent és boldogságban teltek a napok. Másodikban a kisiskola egyházi iskola lett. (Mielőtt valaki azt hinné, hogy ezzel bajom van, ki kell, hogy ábrándítsam a többiek is egyházi iskolások és ugyanannak a felekezetnek vagyunk mi is a tagjai.) Már napközi volt és a busz fél négyre ért haza.
A mondás az volt az iskola részéről, hogy csak azt küldik haza, amivel nincs kész. Elméletben nagyon jól hangzik, a gyakorlatban azonban nem működik a dolog. Nem tudtam mit tenni, de félévtől jöttek a gondok. a fiam hazahordta a cuccait, és így is volt egy 3/4 óránk arra, hogy átnézzük, megírjuk és megtanuljuk, amit kell. Négykor aztán jöttek az ikrek, akik talpraesett vagány csajok, akik – elméletben - szintén hozták a cuccot. A tanítók elvárása az volt, hogy ők hét közben hazaküldik azt, amivel nem végeztek, hétvégén a szülő lapozzon át minden könyvet és füzetet és pótoltassák a gyerekekkel az elmaradásokat.
Szóltam a tanítóknak, hogy én ezt a rendszert nem tudom csinálni, szíveskedjenek kézben tartani az eseményeket. A hétvége nem arról szól, hogy az iskola rabszolgája vagyok, hanem arról, hogy együtt vagyunk. Az én májusi születésű fiatal ikreim májusra teljesen kifulladtak és szükségük lett volna a szülői támogatásomra a sikerességhez, amit én nem adtam meg nekik. (A lányok nagyon tehetséges énekesek is, bőven van részük a sikerben, talán túlságosan is, így különösebben nem zavart a dolog, hogy elsőben nem voltak éltanulók, csak írni, olvasni és számolni tanultak meg.)
Most azonban fél ötre fog befutni az összes gyerek. Fizikailag képtelenség, hogy én még velük leckét írjak. Örülök, ha arra lesz időm, hogy mindtől megkérdezzem, hogy mi volt a suliban. A kisfiút a sulijából korábban sem tudom elhozni, mert nincs busz. (A buszt az önkormányzat működteti, és a többi gyerekhez, az iskolaidő végéhez igazodik.) Kijárni érte pedig sem időben, sem pénzben nem leszek képes. Egy 30 fős osztályban pedig nem lesz ideje a tanítónak arra, hogy őt noszogassa a munkára, ha éppen nincs kedve.
Mit tegyek? Vállaljam fel az otthonoktatást, amihez nem értek? Hagyjam őt kint falun, vagy hozzam be a városi suliba? Nem vagyok túl boldog."
Ti mit tennétek Timi helyében? Váltanátok iskolát, ami lehet, hogy idegen és szokatlan a gyereknek, de esetleg jobban megoldható onnan a hazajárása? Az látszik, hogy a helyzet, így ahogy van, a családnak nem működik.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
