A következőkben visszatérünk a múlt héten komoly vitát és sok reakciót kiváltó: „A gyerek metafizikusan verve jó?" című cikkre. Erre reagált Gyurkó Szilvia az UNICEF gyerekjogi igazgatója, alább az ő levelét olvashatjátok, érdemes, mert elgondolkodtató sok tekintetben, mert nem kívülállóként vagy a rideg hivatalosság hangján „okít", hanem nagyon is személyes. Jó olvasást!

"Kedves Anyamama blog!

A Gyerek metafizikusan verve jó c. bejegyzésére, illetve az arra érkező kommentekre szeretnék reagálni.

Szülőnek lenni, látni a gyermekünk első mosolyát, segíteni neki megtenni az első lépéseket, újrajátszani vele gyermekkorunk kedvenc játékait, bújócskázni úgy, hogy csak a szemünket takarjuk el, összegyűjteni azt a sétánkként mintegy hetven darab sáros kavicsot, gesztenyét és elhullajtott (gyanús kinézetű) madártollat ami az utunkba került - valóban maga az egyedi, megismételhetetlen öröm. Ezt azok is értik, akik még a gyermekvállalás előtt állnak, és még azok is emlékeznek rá, akiknek a gyermekei már túl vannak a kézenfogva szülővel sétálós korszakon.

A szülők számára egy idő után a világ két nagyobb csoportra bomlik: a "már-még-most gyerekesekre", és a "többiekre."

Eleinte még csak azok iránt érzünk (némi nehezen leküzdhető irigységgel vegyes) csodálatot, akik alszanak (értsd: akiknek a gyermeke átalussza az éjszakát). Majd ehhez felzárkóznak azok, akiknek a porontya a védőnő és/vagy nagymama elvárásainak megfelelően gyarapodik, és gördülékenyen halad a szopi-büfi-szundikálás-kaki tengelyen. Később már azért is mély hálával vagyunk, ha jut időnk hajat mosni, körmöt vágni, a szekrény mögött kiporszívózni, és a "huncutkodásról" nem az jut eszünkbe, hogy vajon a gyerek melyik macska szőrét borotválta le, hanem hogy életünk értelmének genetikai őse miatt talán nekünk kellene magunkhoz ragadnunk a kezdeményezést.

A gyerekesek elsődleges referencia ponttá válnak. A véleményük jobban számít, mint a "többieké", ezért is nagyon nem mindegy, hogy ki milyen megerősítést, visszajelzést kap, ha egy problémáját megosztja. Például egy gyerekneveléssel foglalkozó blogon bejegyzésén. A gyermekverés, a gyerek testi fenyítése klasszikusan olyan kérdés, amiben az ember szeretne visszaigazolást kapni: ha alkalmazza, azért, ha alkalmazza, de bűntudata van miatta, akkor azért, ha nem alkalmazza, akkor meg azért.

A gyereknevelésünk nagyon mélyen belénk kódolt mintákon is nyugszik

Nem csak azok a képek, mozdulatok, megoldások vannak bennünk, amikre emlékszünk, hanem mindazok az érzések is, amelyeket már régen elfeledtünk (legalábbis azt hisszük). De valójában a bőrünk alatt hordozzuk azokat is mindig és mindenkor. Én például határozottan emlékszem, amikor az apukám meghúzta a copfomat, és ezen én annyira megsértődtem, hogy világgá akartam menni. Látom magam előtt, amint felszegett állal kijelentem, hogy én olyan családban nem maradok, ahol a gyereket bántják, és ezért itt az ideje, hogy az anyukám bepakoljon nekem, mert én bizony innen elmegyek. Ez gyermekkorom egyetlen testi fenyítés emléke. S nem mondhatom, hogy azért olyan fontos számomra, hogy egyetlen gyereket se verjenek meg a szülei, mert nekem akkor, 7 évesen, az apám meghúzta a copfomat. Nem azért vagyok nagyon büszke arra, hogy ott lehettem annak a jogszabálynak a megszületésénél, ami 2005. január 1-jével törvénybe iktatta Magyarországon, hogy nem lehet gyereket verni. Nem.

Az igazi okok

Az igazi ok, ami miatt megkérdőjelezhetetlen számomra, hogy gyereket verni (miként felnőttet verni) sem lehet az az, hogy gyereket nevelni nem könnyű. Ha az volna, nem azzal kampányoltak volna az angolok a kilencvenes években a testi fenyítés ellen, hogy: "Te melyik szupermarketbe viszed a gyerekedet megverni?" (Az angol eredeti szlogen sokkal jobban hangzik, de azért így is érthető ez mindenkinek, aki valaha már megpróbált egy négyévest lepattintani a csokisorról, és a pénztár előtti várakozást "megédesítő" gumicukros zacskók garmadájáról...legyenek átkozottak a marketingesek ezért a termékelhelyezésért!)

Az igazi ok, ami miatt hiszem, hogy gyereket megütni (miként felnőttet) sem megengedhető, az az, hogy amikor a lányom kicsi volt, minden türelmemet és energiámat igényelte, most meg, hogy már nagyobb, úgy néz rám, mint egy dinoszauruszra, aki nem érti miért nem trendi a garbó.

Az igazi ok, ami miatt tudom, hogy gyereket verni (miként felnőttet) sem jó, az az, hogy az "ideális családi élet", mint olyan nem létezik, miként a tökéletes gyermek sem. Magam sem voltam/vagyok tökéletes szülő. Az elég jó szülő státuszát viszont már többször megcéloztam, mert azt éreztem, hogy a partneremmel való konfliktusok, az önmegvalósításom körüli nehézségek, a rám nehezedő elvárások annyira frusztrálnak, és olyan szorongással töltenek el, hogy többet nem is tudnék tenni. Elég jó szülőnek lenni viszont talán pont elég lesz. Ennyibe még belefér, hogy elfogadjam, nem tudok mindent befolyásolni, és korántsem vagyok tökéletes. (és ez azért, be kell valljam, meglehetős megkönnyebbülést jelent)

"Nehéz munkám van, anya vagyok"

Az igazi ok, amiért gyereket (miként felnőttet sem) lehet soha megütni, az az, hogy mindannyian mások vagyunk. Én például kikészülök a sorbanállástól, de cserébe akár hetven percen keresztül is képes vagyok elhallgatni, amint valaki számomra tökéletesen érdektelen dolgokról mesél (Süsünek büdös-e a lehellete? Lehet-e pókembernek gyereke? Miért hullik a kutya szőre? Egyébként tényleg, miért?) Szóval nagyon mások vagyunk, és a gyerekeink határai is nagyon máshol vannak. De az nagyon fontos, hogy úgy kb. tudjam, hol van ez a határ. Ha érzem, hogy kezd gyorsabban dobogni a szívem, összeszorítom a fogam, és megfeszül a testem, akkor tudom, hogy a hetvenkettedik perchez értünk, és ott vége van a türelmemnek.

Nagyon nehéz munkám van, anya vagyok. Van egy gyerekem (senki mással nem összehasonlítható, egyedi gyártmány). Nekünk itt van a határ. Ezt tudjuk. A gyerekem "dolga", hogy ezredjére is nekimenjen, és kipróbálja, tényleg ott van-e a határ. Az én "dolgom" meg, hogy ezredjére is visszajelezzem. Igen, drágám. Ez még mindig itt van. Anya örömmel meghallgatja a történetedet. Eddig. Mit csináltam, amikor már négyszer szóltam, hogy ne nyúljon a kenyérpirítóba, és ő ötödjére is megpróbálta? Hát kezembe kaptam, és kinéztünk az ablakon, hogy valami érdekeset lássunk. (Szerencsére a macska épp nem belezett ki semmiféle kistestű lényt a kertben. Viszont vicces felhők voltak az égen.) Valójában akármi megfelelt volna...

Szerintem soha nem szabad elfelejteni, hogy az erőszak is egy nyelv. Kommunikációs forma. A gyerekek pont úgy és annyira tudják megtanulni, mint az anyanyelvüket. Konfliktusrendezés? Akarat érvényesítés? Erő? Hatalom? Tisztelet? Gondoljatok bele, hogy mennyi üzenetet küldtök a gyerek felé úgy, hogy ki sem nyitjátok a szátokat. Szerintetek hiteles az a szülő, aki azért veri meg otthon a gyerekét, mert az óvónő szólt, hogy bent az oviban a gyerek elpáholta a kispajtását?

Mit tegyünk helyette? 

Az igazi ok, amiért tudom, hogy gyereket verni (miként felnőttet) megütni sem elfogadható, az az, hogy tudom, mivel előzhető meg és hogyan kerülhető ki. Elnevetem magam? A jóra koncentrálok a rossz helyet? Elterelem a figyelmet? Kilépek a helyzetből és időt kérek? Hm? Bármi. Akármi. A svédeknél évekkel ezelőtt működött egy olyan telefonvonal, amit a szülők hívhattak fel. Egyszer egy kislánnyal beszélgettem, aki azt mondta: "Én tudom, hogy tudok úgy viselkedni, ami minden határon túl megy. És látom anyán, hogy már teljesen készen van. Ilyenkor mondom neki, hogy: Anya, na most telefonálj!" ... és akkor anya felhívja a telefont, ahol szabadon elmondhatja, hogy az ő egyetlen magzata, vér a véréből, hús a húsából, már megint beleevett a macska kajájába, és már nincs tiszta ruha a szekrényben, mert mindent összepiszkol. (a kis nyavalyás!) Én egyébként egy barátnőmet "használtam" erre. Tökéletesen megfelelt az is. Azóta persze megannyi szakirodalmat elolvastam, és könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan kerülhetjük el a stresszt (merthogy úgy általában mégiscsak azért lendül a kéz, mert tehetetlen a fej, és elbizonytalanodik a szív). Szóval vannak akik azt üzenik:

"Felejtsétek el a vesztes-nyertes játszmát! Nem kell legyőzni a gyereket.",

"Próbálj meg különbséget tenni a tényleg elfogadhatatlan, veszélyes dolgok között és azok között, amivel egyszerűen csak nem tudsz mit kezdeni." (egy gyerek napi ötszöri átöltöztetése a helytelen ivási szokások miatt komoly macera, de azért nem főbenjáró bűn...majd ha tizenévesen böffent egy sörszagút, emlékezz vissza erre a mondatra.)

"A környezetet könnyebb megváltoztatni, mint a gyerekedet!" (Gyakran egy veszélyhelyzet elkerülése miatt ütik meg a szülők a gyereket. Az éles sarkok, lépcsők, konnektorok, mászható, magára rántható tereptárgyak jelentette veszély valójában megelőzhető.)

"Gondolkodj pozitívan!" (Lehet, hogy most nem mosta meg a kezét evés előtt, de tegnap például figyelmeztetés nélkül megtette. Most talán elég is lesz erre emlékeztetni, és nem leteremteni. És főleg nem megütni.)

Csak egyetlen esély van

S végül a legigazibb ok, amiért nem szabad gyereket (miként felnőttet sem) verni, az az, hogy az első évek életünk végéig tartanak. A gyermekkor egyszeri és megismételhetetlen. Egyszeri esély arra, hogy azzá váljunk, akinek teremtettünk. (ha szabad ilyen patetikusan fogalmaznom) A jó önértékelés, az önbecsülés, a helyes testkép, az öntudat bázisa, alapja, fundamentuma abban az érzésben van, hogy a testem szentség, és azzal nem történhet bármi. Abból a gyerekből lesz olyan felnőtt, aki magabiztos, aki ismeri a saját határait és tiszteletben tudja tartani másokét, aki nemet tud mondani, aki másokat is figyelembe véve tudja a saját érdekeit érvényesíteni, akinek megvan ez az érzés. Nem csak az emlék. Hanem az érzés.

Amikor egy kutatásban gyerekeket kérdeztek arról, hogy mit választanának, ha valami rosszat tettek, egy pofont vagy egy kiadós lelki fröccsöt, akkor a gyerekek döntő többsége azt mondta, hogy persze hogy a pofont. Mert az gyorsabb, egyszerűbb - és még azt is hozzátették, hogy utána a szülőnek sokszor lelkiismeret furdalása van, amit ki lehet használni. (A kis nyavalyások!) Az igazi trükk a dologban az, hogy nem itt húzódik a válaszvonal. Nem az a kérdés, hogy pofon vagy lelkifröccs. Mert kék-zöld foltok nélkül is lehet nagyon komoly sérüléseket okozni... Az igazi kérdés ennél egyrészt egyszerűbb is, másrészt komplikáltabb. De ezt majd máskor. Mostanra elég egyszerűen annyi: gyereket verni nem csak jogilag tilos, de nem is szabad. "