Friss topikok

Facebook

Blogajánló:

Határátkelő

Címkék

agresszió (1) ágy (1) ajándék (1) állat (2) altatás (1) alvás (5) Andy Warhol (1) Angelina Jolie (1) anya (24) anyák napja (1) anyaság (1) apa (12) autó (1) baba (16) babakocsi (1) babar (1) baleset (1) bántalmazás (1) Barack Obama (1) barát (1) BBC (1) beszéd (1) betegség (1) bikini (1) biztonság (6) blog (1) blogindító (1) bölcső (1) bölcsőde (1) Boyhood (1) család (4) császármetszés (1) csecsemő (1) Dave Young (1) daycare (1) demográfia (1) depresszió (1) dicséret (1) dilemma (1) Disney (2) divat (3) dizájn (1) egészség (8) Egyesült Államok (1) elalvás (1) életmentés (1) erdei iskola (1) erőszak (1) eszköz (1) étkezés (3) fagyi (1) fegyelmezés (1) feladat (1) félelem (1) féltés (1) felvételi (1) fenyítés (1) férfi (2) férj (1) film (1) fiú (1) foci (1) fotó (12) fotózás (1) függés (1) fulladás (1) gasztro (1) generáció (1) Guiness rekord (1) gyerek (92) gyerekek (1) gyerekmunka (1) gyereknevelés (1) gyerekszáj (1) gyermekjogok (1) gyűjtés (1) haj (1) halál (1) házasság (1) házimunka (1) hercegnő (1) hétköznap (1) hiszti (1) hobbi (1) hőség (1) humor (1) húsvét (1) időbeosztás (1) idős (1) időzavar (1) internet (5) iskola (8) iskolakezdés (1) játék (4) jelnyelv (1) jogok (1) kaland (1) kamasz (1) karácsony (1) Karácsony (1) karrier (1) Katalin hercegnő (1) késés (1) Kína (1) kisebb (1) kisebbek (2) kismama (1) költségek (1) kommunikáció (1) könyv (1) korcsolyázás (1) korhatár (1) középső (1) közlekedés (2) köznevelés (1) kreatív (2) különóra (1) kultúra (1) kutatás (2) kutya (3) Lackfi János (1) lakberendezés (1) lány (1) lelki (1) Lenore Skenazy (2) lista (1) lótusz szülés (1) maci (1) maszat (1) mellrák (1) menza (1) mese (2) mozgás (1) mozi (2) munka (5) művészet (2) múzeum (1) Nagy-Britannia (1) nagyobbak (1) nevelés (14) Norvégia (1) nosztalgia (1) Now I lay me down to sleep (1) nyár (3) nyaralás (1) oktatás (7) oltás (1) olvasás (3) önbizalom (1) öröklés (1) otthon (1) óvoda (2) pedagógia (1) pedálos (1) pizsama (1) pizza (1) placenta (1) pornó (1) pszichológia (1) pszichológus (1) repülő (1) retro (1) Save the Children (1) Steve Hanson (1) stressz (1) Svájc (1) számítógép (1) szín (1) színház (1) szoptatás (5) szülés (5) születés (2) születésnap (2) szülinap (1) szülő (8) szünet (1) tanács (2) tanácsadó (1) tanácsok (1) tankönyv (1) tanszer (1) tanulás (3) társasjáték (1) technológia (1) terápia (1) terhesség (3) természet (1) test (1) testvér (2) testvérek (2) tetoválás (1) tigrisanya (1) tipp (1) tippek (2) tojás (1) torta (1) továbbtanulás (1) trauma (2) újév (1) újszülött (1) UNICEF (1) ünnep (1) utazás (3) üzenet (1) vakáció (1) válás (1) vallomás (1) Varró Dániel (1) vélemény (2) vendégposzt (3) verés (2) videó (2) vízimentés (1) zaklatás (2) zene (1) Címkefelhő

17. április

Túlféltjük-e a gyereket?

Mi is, mint nagyon sok hozzánk hasonló szülő, reggel elvisszük a gyerekeket az iskolába, délután elmegyünk értük, alsó tagozatos lurkókról van szó. Majd szállítmányozzuk őket a különórákra, - az ember néha már taxiszolgálatnak érzi magát - és mikor ötödször jártunk aznap a suli környékén, mert esetleg még otthon is maradt valami (oda-vissza ez már 10), akkor már a köröktől önmagában is besokall az ember. Vajon ez meddig tart? Mikortól engedhetjük a gyerekeket egyedül iskolába járni és haza jönni?

Persze ez nagyban függ a távolságtól is, hogy kell-e mondjuk közlekedési eszközt használni, hányszor kell átkelni az úttesten, lehet-e esetleg biciklivel menni? Sokszor gondolkodtam már ezen, hogy mikor fogom „merni" elengedni a gyerek kezét ebben az értelemben.

Több osztálytárs is van (3.-ban), akiket már egyedül látunk közlekedni, akár reggel suliba jövet, akár délután hazafelé. Mentségünkre legyen mondva, hogy mi valamivel messzebb lakunk, de saját magammal általában arra jutok, és ezzel talán nagyjából férjem is egyetért, hogy negyedikig még szállítjuk a gyerekeket, és aztán majd önállósodhatnak.

Nem mintha amúgy bizonyos távolságokat nem tehetnének meg már egyedül, így például a közelben lévő kis boltig, ahol szintén át kell menni egy úttesten. Nem mondom, hogy nem tört ki a frász, amikor először engedtem útjára, akár erre a kis távolságra is a fiamat.

Folyamatosan lestem az ablakból, persze a függöny mögül, hogyan néz körül, és biztosan mindegyik irányba néz-e a nem is kis forgalmú sarkon. Visszafelé nem is bírtam ki, a kerítés mögül figyeltem, hogyan oldja meg a feladatot, és ha kell közbe tudjak avatkozni, akár azzal, hogy szólok, ha mégis jönne valami.

Ma már ott tart a dolog, hogy ez a boltjárás rutin lett, és nagyon örül az önálló megbízatásoknak, sőt a néhány utcányira lakó nagyszülőkhöz is elkerekezhet, és ha mi elindulunk hazafelé, ő már akár előre is mehet.

Amin persze a húga kellőképpen meg is van sértődve, hiszen ő 3 évvel fiatalabb és nem teheti meg ugyanezt, pedig ő nagyon szeretne már a bátyja szabadságfokával élni, és nem kis feszültséget okoz, hogy ezt még nem teheti meg. Ő még csak a sarokig haladhat egyedül valamelyik járgánnyal.

"Amerika legrosszabb anyukája"

Néha elgondolkodom, hogy vajon hol állok a szülők között ezzel a hozzáállásommal az önállósághoz? Mert tudom, hogy van, aki még ezen is csodálkozik, hogy ennyit meg merek engedni nekik. Emlékszem nagyon mély benyomást tett rám Lenore Skenazy esete, aki azóta mint „Amerika legrosszabb anyukája" TV show-t is vezet.

Talán hallottatok róla, mert esetéből dokumentumfilm is készült, hogy ő volt az, aki 9 éves fiát egyedül engedte közlekedni a New York-i metrón és ezzel egyrészt elindított egy mozgalmat, másrészt a szidalmazók össztüzét zúdította magára, mondván, miként lehet valaki ilyen felelőtlen és meggondolatlan anya, hiszen a gyerekével ezalatt szinte megszámlálhatatlan tragédia történhetett volna.

Lenore megdöbbent a reakciókon, és mint mondta, örült volna, ha valaha közgazdasági témájú cikkei ilyen visszhangot váltottak volna ki. Aki nem ismerné a történetet, annak azért megnyugtatásul ide írom, hogy a kisfiú épségben hazakerült, sőt élvezte az utat, büszke volt magára, hogy meg tudta tenni, az út folyamán útbaigazítást is kért valakitől, valamint gazdagodott azzal az érzéssel is, hogy szülei bizalmát élvezi, hogy képesnek tartják őt ennek a „feladatnak" a végrehajtására. (Persze a gyereket nem minden előzetes tudás nélkül engedték el, hanem rendszeresen használták korábban is azt az útvonalat hazafelé, és el is magyarázták neki, hogy mit hogyan tegyen.)

Ugyanakkor Lenore Skenazy nem véletlenül kapott egészen szélsőséges bejegyzéseket is az esetről írt cikke nyomán, mert az amerikai szülők nagy része állandóan rettegésben él, hogy valami baj történik a gyerekével, elrabolják, bántalmazzák esetleg akár meg is ölik, hiszen a médiából ezek a hírek ömlenek az emberek felé. Hiszen az nem lehet hír, hogy valaki elindult hazafelé az iskolából és szépen haza is ért.

Ezzel alighanem a magyar szülők sincsenek másképpen, persze a léptékek és az esetek mások, de itthon is hallunk éppen elég sok szörnyűséget, és ez érzetre jóval több, mint a tényleges, mondjuk gyerekek ellen elkövetett bűncselekmények. Az pedig természetes, hogy mindenki óvja-védi a csemetéit. (És alighanem azt, akivel mégis tragédia történik, nem lehet azzal megvigasztalni, hogy ez az eset, amúgy statisztikailag nagyon ritka.)

A kérdés az, hogy nem telepszünk-e túlságosan rájuk, és nem válnak-e éppen ezért túlzottan gyámoltalanná és felkészületlenné, mert sosincs alkalmuk kipróbálni bizonyos dolgokat, elsősorban önmagukat?

Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com -ra. 

{AnyaMama}

Szólj hozzá!

nevelés féltés Lenore Skenazy

A bejegyzés trackback címe:

https://anyamama.blog.hu/api/trackback/id/tr575230617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
{AnyaMama}