Mitől félünk szinte megmagyarázhatatlanul? Vannak félelmek, amik néha egészen felnőttkorig is megmaradnak, és már az eredetükre sem emlékszünk, hogy miért is félünk az adott dologtól? Vagy éppen nagyon is? Mert valaki vagy valami elültette bennünk a félelmet.
Most a korizás hozta ki belőlem az írhatnékot, az ezzel kapcsolatos félelmek, valamint a valamivel távolabbi képzettársítások. Nem is olyan régen egy Facebook posztra emlékszem, amelyben valaki olyan grafikákat készített, amelyben az emberek irracionális félelmeit jelenítette meg. Az egyik igen szemléletes kép korcsolyával levágott kezeket ábrázolt. És igen, ettől valóban félek.
A dolog nyilván nem is egészen irreális, hiszen a koripályán ahová a gyerekek az iskolával is járnak, az egyetlen megszeghetetlen szabály (bár van még néhány kiegészítő), hogy kesztyű nélkül nem lehet jégre menni. Aki nem hozott, annak hiába van korcsolyája és minden egyéb felszerelése, az nem korizik, ha csak nem sikerül szerezni legalább kölcsönbe egy párat. Éppen ezért, amint lehet azonnal fel is kell állni a jégről, ha valaki elesett, hogy nehogy valaki egy óvatlan pillanatban „áthajtson” a kezén a másiknak.
Mostanában sok ingyenes pálya nyílt városszerte, teszem hozzá szerencsére, ahol mindenki élvezheti a jeget, a mozgást, szerencsés esetben kölcsönözni is lehet. Ugyanakkor ezek a pályák általában kicsik, és nincsen rajta semmilyen felügyelet sem, így mindenki saját felelősségére használja. A korcsoport a délutáni órákban tökéletesen vegyes, ugyanúgy a koritudás is a végletek között ingadozik. Van, aki éppen csak totyog a jégen, mások vígan fogóznak, komoly iramban, vagy éppen hátrafelé száguldanak, ahol ugye nincs szemük.
Én csak kibicként, kívülről nézegettem a gyerekeket, ahogy köröztek a jégen, de néha szabályszerű „halálfélelmem” volt. Persze az élvezetet nem akartam elrontani, a szokásos figyelmeztetések, intések után elengedte őket az ember és csak magában sápítozott. Hát, voltak hajszálon múló helyzetek, amikor egy száguldó éppen elcsusszant két ember között, vagy amikor az én gyerekem kissé ügyetlenül átsiklott keresztben a palánk felé, nem egyszer a szerencsén és a többiek ügyességén múlt, hogy kikerülték az utolsó pillanatban. Hiába mondtuk, hogy tágítsa a kört.
Volt, hogy el is sodorták, de a nagyobbak, „lovagiasan” ilyenkor maguk tompították az ütközést, vagyis ők értek előbb palánkot, mint a kisebbek. Őszintén, leginkább attól rettegtem, hogy valamelyik elesik, lent marad a keze, vagy éppen csak megpróbál feltápászkodni, és közben átmennek az ujjain, és az éles korival szemben a kesztyű is csak tompíthatja a találkozást. Ne számítsatok bombasztikus befejezésre, mindenkinek megmaradtak az ujjai és egyéb testrészei, a korcsolyázás jól sikerült, a gyerekek élvezték, én pedig fellélegeztem, amikor elindultunk a jégről.
Ha már az irreális félelmekről van szó, sosem tudhatjuk, hogy például egy gyerekre mikor van valami olyan hatással, hogy aztán valamitől évekig akár titokban retteg. Ez is az egyik rajzról jutott eszembe, amelyik arról szól, hogy egy gyereknek a nagynénje azt mondta, ha piszkálni fogja az orrát, akkor a ott benne élő éhes féreg le fogja harapni az ujját. A nagynéni nyilván nem is gondolta milyen félelmet ültetett el örökre az unokaöccsében.
A lányom egy a fantáziájában létező óriás fekete macskától félt egy jó ideig, ami esetleg megeszi. Néha nehezen ment neki az elalvás is emiatt. Hogy a félelem honnan eredt nem tudom, tudomásom szerint nem volt rossz élménye sem a macskafélék megtermettebb, sem a ház körül megszokott méretű fajaival. Egy idő után a rettegés elmúlt. Persze kérdés, hogy felnőttként mit rajzoltatna le, ha egyszer tőle is megkérdeznének hasonlót. Nektek vannak hasonló félelmeitek?
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
