Színházban voltunk, és nem azért írok róla, mert ez volt az első alkalom, vagy mert olyan ritkán fordul elő, hanem inkább a múltkori poszt nyomán a közös élmény megélése volt benne az igazán fontos, hogy együtt szórakoztunk.
Érdekes módon nálunk nem kezdődött a kulturálódásnak ez a formája nagyon korán, mint ahogy a mozi sem. Valamilyen számomra máig megfejthetetlen okból a gyerekek féltek. A fiam háromévesen a mozitól. Emlékszem, Vigyázz, kész, szörf! volt a film címe, pingvines, szörfölős, aranyos, de a gyerkőcnek nem jött be. Lehet, hogy nem készítettük fel eléggé az élményre, így már a film előtti reklám alatt is nehéz volt bent maradni a moziban, de akkor még sikerült rábeszélnünk, hogy nézzünk egy kicsit belőle. Ez az időtartam max. 10 perc lehetett. Igen hosszú időnek kellett eltelnie, mire újra be lehetett csábítani a moziba.
Lányomnál ugyanezt a Süsü színpadi változatánál játszottuk el, ami egy elég hangos jelenettel köszönt be. Süsü apja és testvéreinek dalaival, tűzokádással és füstfújással, nevetéssel, csúfolódással. Az ember felnőttként csak arra emlékszik, hogy a Süsü aranyos, jó dalok vannak benne, ki gondolta volna, hogy mekkora szerepe lehet egy zajos nyitóképnek, ami a gyerkőcöt rögtön könnyekre fakasztja.
Ki is kellett menni a színház előterébe, majd nagy nehezen rá lehetett beszélni, hogy az erkély legtetejére menjünk vissza, és nézzük meg a királylányt. Ő is három év körül volt. Ez az élmény is még sokáig kihatott, egy ideig nem is erőltettük. Aztán amikor azt gondoltuk, hogy azért már csak megér a dolog egy próbát, akkor, ha jól emlékszem táncszínházzal kezdtük, páholyból, hogy csak négyen legyünk és bármikor ki lehessen menni, fel lehessen állni stb.
Ezen kívül egy ideig inkább koncertekre jártunk, azt valahogy jobban megemésztették: Halász Juditot, az Alma Együttest, a Kolompost és Gryllus Vilmost láttuk, hallottuk élőben több alkalommal.
Úgyhogy ilyen kalandokkal indult gyermekeink kulturális nevelődése. De kicsit elkalandoztam az eredeti témától, pedig a gyerekszíndarabok terén már egész komoly tapasztalatokkal rendelkezünk, mert felnőtt színházba nagyon ritkán adódik alkalmunk elmenni. Együtt azonban most, hogy már elég nagyok, kiheverték a kisebb kori traumát, gyakrabban sikerül eljutni.
Most éppen a Csoda és Kósza című hangjátékot láttuk az Örkény Színházban, nem áll szándékomban most színikritikát írni, így csak annyit mondok, hogy jól mulattunk. Ültek a poénok gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, és annak ellenére, hogy a színészek mikrofonok mögött ültek, tehát nem egy színes, szagos darab volt, mégis teljes színházi élményt kaptunk.
A gyerekeknek mondjuk abból a szempontból nem volt újdonság a műfaj, hogy szoktak itthon hangoskönyvet és hangjátékot is hallgatni, így arcok is társultak a hangokhoz. Ráadásul a darab nem volt hosszú, sőt azt mondanám, hogy még simán néztük volna egy darabig, de az biztos, hogy nincs olyan pillanat, hogy a fiatal (de az idősebb sem) közönség elunja magát.
Aztán nem is olyan régen az Andersen, avagy a mesék meséjét láttuk a Magyar Színházban. Abból a szempontból ez sem egy szokványos feldolgozás volt, hogy nem egy Andersen mese elevenedett meg, hanem az író élete, amiben persze feltűntek a mesék motívumai is. Ez is egy olyan darab volt, ami felnőttnek és gyereknek egyaránt tudott adni, abból a szempontból pedig külön aktuális volt, hogy a fiamék magyar órán éppen Andersent vették nem sokkal előtte, és az író életéről készített kiselőadást.
Aztán abszolút a teljesség igénye nélkül, az utóbbi években maradandó élményt jelentett a Rumini Ferrit-szigeten, a Négyszögletű kerek erdő, a Mary Poppins musical.
Ha szeretnétek megosztani ti is történeteiteket vagy tapasztalataitokat, akár a többiekkel is, várjuk a leveleket az anyamamablog@gmail.com-ra, vagy megtaláltok minket a Facebookon is.
